1. RÉSZ
Elena Robles 40 centtel a pénztárcájában és egy közel 90 kilós varrógéppel szállt le a déli postakocsiról San Jerónimo del Plomóban, és a fél város nevetett, mert ez az özvegy hozomány, szép bőrönd vagy új ruha nélkül érkezett férjhez menni. 1883 tavasza volt, de Zacatecasnak ebben a szegletében semmi sem látszott elkezdődni. Az ólomér két téllel korábban kiszáradt, egy jégeső elpusztította az utolsó termést, és a főutcán több volt a zárt ajtó, mint a nyitott üzlet.

Elena 29 éves volt, foltozott kabátot viselt, és olyan tekintettel nézett, amely nem kért engedélyt. Mateo Cárdenas, egy 34 éves boltos házassági hirdetésére válaszolt. Amikor a férfi meglátta a faládát, megdermedt.

– A tiéd az a csomagtartó?

„Ez nem egy láda. Így keresem a kenyerem. Segítsetek lehozni, mielőtt esik az eső.”

A gépet cipelve keltek át az utcán, miközben a tétlen férfiak és nők az ablakokon kukucskáltak ki. Mateo bocsánatot kért, mert a levelei virágzóbbnak tüntették fel a boltot.

– Nem vigaszt keresve jöttem ide – felelte Elena. – Már megtanultam, milyen drága, ha másoktól függsz.

Azon az estén Mateo kevesebb mint 9 pesót számolt a kasszában, miközben Elena olajozta a gépet. Kitakarította helyette a hátsó szobát; Elena a lábával mérte a padlót, és a lámpáról meg a tűzhelyről kérdezősködött.

– Miért mérsz meg mindent?

– Mert egyetlen nő egyetlen géppel alig megélhet varrónővé válik. Negyven szervezett nő működtet egy műhelyt. És egy műhely el tud látni egy falut.

Mateo fáradtan felnevetett.

– Hány nő tud San Jerónimóban varrni, és anélkül tölti a napját, hogy egyetlen fillért is keresne?

A válasz szinte az volt, hogy mindegyik.

Megegyeztek, hogy nem házasodnak össze, amíg nem tudják, hogy valóban képesek-e tisztelni egymást. Elena világossá tette, hogy nem ígér szerelmet. Mateo beleegyezett.

– Jobban szeretem az őszinte partnert, mint egy feleséget, aki szeretetteljesnek tetteti magát.

Az első héten Elena házról házra járt egy jegyzetfüzettel a kezében. Felfedezte, hogy Petra hihetetlenül gyorsan tud gomblyukakat varrni, Luisa szinte láthatatlan gallérokat, Jacinta pedig, bár az ujjai eltorzultak a bányában eltöltött évek óta tartó kőhasogatástól, jobban tud könyvelni, mint bármelyik kereskedő. Elena minden egyes készséget feljegyzett. Sok nő úgy nézett a nevére egy hasznos képesség mellett, mintha valaki épp most emlékeztette volna őket arra, hogy még mindig érnek valamit.

A pletyka eljutott a Banco Palafoxhoz. Az 51 éves Don Arcadio Palafox meghallotta, hogy az özvegy műhelyt szeretne nyitni, és elmosolyodott.

– Egy üzletasszonynak öltözött nő kijavítja magát, amikor beköszönt az első hideg idő.

Másnap Elena 200 pesót kért anyagért, cérnáért és 5 gépért. Elmagyarázta a költségeket és a termelést. Don Arcadio még csak meg sem nézte a számokat.

„Nem adok kölcsön 200 pesót egy olyan nőnek, aki még csak nem is házas, és akinek az egyetlen fedezete egy majdnem csődbe jutott bolt lenne. Gondoskodj a házadról, ha lesz.”

– Kölcsönadnál ennyi pénzt egy olyan embernek, akinek pontosan ugyanolyan a számlája, mint nekem?

A hallgatása volt a válasz.

Mateo kint várt, és elkezdte bocsánatkérni a rossz hitelképessége miatt.

– Nem az ő érdeme volt – vágott közbe Elena. – A szoknyám volt. És talán szívességet tett nekünk. Egy kölcsön is lehet póráz.

Aznap este kiszámolták: másfél tekercs muszlin, némi cérna, kevesebb mint 9 peso és a gép. Mateo felajánlotta, hogy eladja anyja ezüstjét.

– Semmit sem fogunk építeni azzal, hogy eloszlatjuk a bánatukat.

Elena azt javasolta, hogy a közeli tanyákról vigyenek javításokat és munkásingeket. Először liszttel, csizmával, olajjal és babbal fizetnének hitelre, amíg meg nem érkezik a készpénz.

Hétfőn egyetlen varrógéppel, hat kölcsönasztallal és tizenkét nővel nyitottak. Elena rendet tett a helyiségben: néhányan anyagot vágtak, mások oldalvarrásokat varrtak, megint mások gallérokat és mandzsettákat; Jacinta ellenőrizte a méreteket és a minőséget. A hét végére majdnem négyszer annyit termeltek, mint egy egyedül dolgozó varrónő. A farmerek elkezdtek más városokból ruhákat küldeni, a nők pedig a keresetüket az üzletben költötték el.

Mateo észrevette, hogy másképp járnak.

Egyik délután egy szürke öltönyös férfi leszállt a postakocsiról, és „az özvegy műhelyét” kereste. Julián Soria egy San Luis Potosí-i ruhaüzletet képviselt. Körbejárta az asztalokat, és egy számot hagyott a pulton.

– 8 hét alatt 400 ingre van szükségem. Ha elfogadod az árat, abbahagyhatod az éhezést.

Elena magában számolgatta. Ez az összeg alig fedte le az anyagot és a cérnát.

Soria elmosolyodott, biztos volt benne, hogy egy kétségbeesett nép nem utasíthatja vissza.

Elena felnézett.

– Akkor másik várost kell keresned.

Éhségből elfogadtad volna, vagy mindenki munkáját megvédted volna? Kommentelj, oszd meg, és a 2. részt a hozzászólások között találod.

2. RÉSZ
Julián Soria ajánlata alig fedezte a takaró, a cérna és a szállítás költségeit. 10 óra munka után minden nő szinte semmit sem kapna. Tudta ezt, és remélte, hogy San Jerónimo elfogadja, mert egy éhező népnek látszólag nincs joga tárgyalni.

– Nem fogadhatom el ezt az árat – mondta Elena.

Soria elmosolyodott.

– Nem te fizetsz. Én adok neked munkát.