– Ha a kötelezettségeim teljesítése azt jelenti, hogy a saját alkalmazottaimtól kell ellopnom a béreket, akkor az nem munka. Ez visszaélés.

Mateo megvárta, amíg a vevő elment, hogy elmondja, mi bántja.

– 400 póló igazi pénz. Talán a büszkeség egy olyan luxus, amit nem engedhetünk meg magunknak.

Elena nem sértődött meg. Leült Soria helyére, és a figurákra mutatott.

„Ha ma elfogadjuk, holnap azt fogja mondani, hogy ennyit érünk. Jobban szeretem egy kis műhelyt, aminek nincs rejtett tulajdonosa.”

Azon az estén elemezte Soria adatait egy kukoricaszámla hátoldalán: az anyagköltség, a szállítási költség, a bolti haszonkulcs és a végső ár. Pusztán azzal, hogy Soria és a vevő közé állt, megtudta, mennyit keresett.

„Nincs szükségünk Soriára” – mondta. „A kliensére van szükségünk.”

Mateo összevonta a szemöldökét.

– Melyik vásárló vásárol többet, mint egy ruhabolt?

—A hadsereg.

Elena azt javasolta, hogy küldjenek egy mintát a Hadügyminisztérium regionális irodájába. Mielőtt ezt megtette volna, végre elmagyarázta, miért nem bízik azokban a férfiakban, akik ennyire „segítséget” ajánlanak fel.

Querétaróban első férjével, Esteban Roblesszel egy kis szabóműhelyt építettek. Esteban vezette a könyvelést, anyagokat vásárolt, megszervezte a megrendeléseket és tanoncokat tanított. Amikor Esteban 31 éves korában lázban meghalt, két testvére egy ügyvéddel érkezett. Mivel a műhely, a számlák és szinte az összes gép az ő nevén volt, kevesebb mint egy hét alatt átvették az üzletet.

– Azt mondták, csak a feleség vagyok – mormolta Elena. – Az, hogy évekig varrtam, árultam és vezettem valamit, még nem tett semminek a tulajdonosává.

Csak azért tartotta meg a pedállal működtetett varrógépet, mert Esteban személyesen neki adta, és egy saját kezűleg írt levelet is őrzött. A sógorai még megpróbálták elvenni tőle.

Mateo félbeszakítás nélkül hallgatta.

– Amit itt építünk, az az ő nevét is viselni fogja az enyém mellett. Nem elöl, nem mögött. Mellette.

Elena hosszan nézte, majd – mióta megérkezett – most először tette a kezét az övére.

Aztán úgy dolgoztak egy mintaingen, mintha az emberek élete múlna minden egyes öltésen. Lemérték a varrásokat, megerősítették a gombokat, és lemásolták a katonai előírásokat az utolsó részletig. A ruhadarabot egy olyan ajánlattal küldték el, amely tisztességes béreket szabott ki, és mégis profitot termelt.

Don Arcadio abbahagyta a nevetést, amikor megtudta az eljárást. Azonnal felhívta Mateo régi adósságát, és figyelmeztette a zacatecasi kereskedőket, hogy az üzlet a csőd szélén áll. Soria visszatért, és ketten elkezdték nyomást gyakorolni a beszállítókra, hogy ne adjanak el több anyagot a műhelynek.

Elena egy egész éjszakán át azt hitte, veszítettek. Kis megrendeléseik voltak, 12 nő várt munkára, és kevesebb mint négy napra volt anyaguk.

Mateo leült vele szemben.

– Te tanítottál meg arra, hogy ne arra az emberre támaszkodjunk, aki bezárja az ajtót.

Másnap reggel Elena közvetlenül egy pueblai textilgyárnak írt. Kiiktatta a közvetítőt, jobb árat kapott, és elintézte, hogy az első szállítmányt a szerződésből származó előleggel fizessék, ha elnyerik a szerződést.

Két nappal később megérkezett a hivatalos boríték.

Győztek.

A hadsereg 600 munkásinget rendelt, amelyeket az első fagyok előtt kellett leszállítani. 11 hetük volt.

A hír könnyeket csalt azoknak a nőknek a szemébe, akik két éve nem kaptak készpénzes fizetést. Az előlegből további négy gépet vásároltak. A munkanélküli férfiak asztalokat építettek, csomagokat cipeltek, vastag fadarabokat vágtak, és megszervezték a szállítást a legközelebbi vasútállomásra. Mateo boltja ismét lisztet, csizmát és olajat árult. Egy cipész újra megnyitott. A kápolna tetejét megjavították.

Szent Jeromos most először látszott felébredni.

Ekkor Don Arcadio megtette a legmocskosabb lépését.

Három nappal az utolsó szemle előtt érkezett egy férfi Querétaróból. Rafael Robles volt, az elhunyt Esteban testvére. Közjegyző által hitelesített dokumentumot vitt magával, és egyenesen a bankba ment, majd a műhelybe.

– Az a gép sosem volt Elenáé – jelentette ki mindenki előtt. – A családunké. És ha a műhelyt lopott vagyonból alapították, akkor a belőle származó nyereségre is igényt tartok.

Mögötte Don Arcadio jelent meg, kíséretében a katonai felügyelővel, aki éppen akkor érkezett a városba.

A felügyelő becsukta a mappáját.

—Amíg a berendezés tulajdonjogát nem tisztázzák, és a 600 tételt nem vizsgálják felül, nem tudom engedélyezni a végső kifizetést.

Elena elsápadt. Ha a hadsereg visszatartaná a pénzt, nem tudná fizetni a fizetéseket, a szállítmányt vagy a ruhát. San Jerónimo egyetlen nap alatt eleshetne, pont akkor, amikor mindenki biztonságban hinné magát.

Rafael pedig úgy mosolygott, mintha azért jött volna, hogy másodszor is befejezze azt, amit a családja évekkel ezelőtt elkezdett.

3. RÉSZ
A műhely olyan csendes lett, hogy hallani lehetett egy csiga csapódását a falnak. Rafael Robles ugyanazzal az arckifejezéssel tartotta az írást, amire Elena Querétaróból emlékezett, amikor sógorai kiürítették a szabóműhelyt, miközben Estebant kevesebb mint 8 napja temették el.

Mateo tett egy lépést, de Elena megállította.

– Nem. Ezúttal én fogok beszélni.

Rafael szárazon felnevetett.

– Úgy beszélsz, mintha ez valaha is működött volna.

– Régen egyedül voltam.

Don Arcadio színlelt szelídséggel közbelépett.

–Adjuk át a gépet, ismerjük el a család jogát, és talán elkerülhetjük a botrányt.

Elena ránézett.