– Írj, ha megérkezel.

— Minden héten.

Megszólalt a vonat sípja.

Elena megölelte.

– Visszaszerzem a gyűrűt.

– Mindig szedd össze magad. Nekem ennyi elég.

Chihuahuában hivatalnokként kapott állást Arturo Villaseñor ügyvéd irodájában, aki ingatlanvitákra szakosodott.

A munka minden volt, csak nem romantikus. Aktákból, másolatokból, számokból, bélyegzőkből és órákig tartó okirat-olvasásból állt.

Elena minden percét élvezte.

Villaseñor követelőző volt.

—Ha egy számot megváltoztat, akkor egy egész tulajdonságot megváltoztathat. Másolja le újra.

Valami olyasmit is tanított neki, amit Elena sosem felejtett el.

– Egy férfi emlékezete vitatható. Egy jól alátámasztott dokumentumot sokkal nehezebb kitörölni.

Míg Elena tanult, Mateo öregedett.

Egy Északi Vasúti és Raktározási Társaság nevű cég földeket kezdett vásárolni a Paso del Norte vasútállomások körül. Mateo kovácsműhelye közvetlenül a cég által megvásárolt két nagy telek között helyezkedett el.

Képviselője, Horacio Paredes, egy délután bottal a kezében, szürke öltönyben és túlságosan udvarias mosollyal érkezett.

– Ésszerű összeget tudunk fizetni.

Mateo ellenőrizte a számot.

– Ezzel nem tudok még egy műhelyt venni.

– Az ő korában talán már nincs szüksége másikra.

Mateo összehajtotta a papírt.

– Akkor erre sincs szükséged.

Paredes elvesztette a mosolyát.

– A cég végül birtokba veszi ezt a területet.

– Be kell bizonyítania, hogy az övé.

Hónapokkal később egy tűzvész megrongálta a Közkönyvtár archívumának egy részét. Az érintett könyvek között volt az egyik 1879-ből származó feljegyzés is.

Mateo azonnal megérkezett.

Don Eusebio talált egy részben olvasható utalást „Mateo Salgado” névvel és egy feliratszámmal, de több oldal elégett.

– Még megvan az eredeti vallomása?

Máté így hitte.

Napokig keresett.

Semmi.

Nem emlékezett arra a vászonhuzatra, amit Elena takarójához szabott.

Röviddel ezután a cég pert indított, azt állítva, hogy Mateo kellően bizonyított tulajdonjog nélkül foglalt el földet.

A fenyegetés nem fegyveres emberekkel érkezett.

Értesítésekkel érkezett.

Határidők.

Díj.

Bélyegek.

Minden egyes levél azt sugallta, hogy egy egész élet kitörölhető, mert hiányzik egy másik levél.

Mateo két levelet írt Elenának, melyekben elmagyarázta a problémát.

Mindkettőt eltörte.

Épp most ért el stabilitást. Nem akarta visszarántani abba a szegénységbe, amelyből megpróbálta kihúzni.

Horacio Paredes ügyvédek kíséretében tért vissza.

„A tárgymutató önmagában nem mutatja be egy dokumentum teljes tartalmát” – mondta az egyikük.

Mateo a nevére mutatott.

– Évek óta adót fizetek arra a földre.

– Ez kifizetéseket mutat. Nem feltétlenül tulajdonjogot.

Mateo most először érzett igazi félelmet.

Elena eközben a fizetésének egy részét arra használta, hogy felkutassa azt a kereskedőt, aki megvette Amália gyűrűjét.

Don Samuelnél még mindig megvolt.

A belevésett monogramok, az A és az M megakadályozták abban, hogy beolvassza.

Elena hónapokig fizetett, mire visszakapta.

Azt terveztem, hogy meglepem Mateót.

1899 szeptemberében több nap szabadságot kért, és vonattal utazott Paso del Nortéba.

A gyűrűt egy kis dobozban, a takarót pedig a bőröndjében vitte.

Amikor a házhoz ért, egy táblát talált kifüggesztve az út szélén:

„AZ INGATLAN BÍRÓSÁGI HATÁROZAT TARTALMAZIK. A VÉGSŐ TÁRGYALÁS FÜGGŐBEN VAN.”

Elena letette a poggyászát.

Berohant a kovácsműhelybe.

A tűz kialudt.

Mateo egy csatot javított, mert már nem tudott sokáig dolgozni a fújtató előtt.

Felemelte a fejét.

—Csokornyakkendő.

Elena térdelt előtte.

-Mi történt?

Megtalálta az iratokat az asztalon.

Minden oldalt elolvasott.

Az arckifejezése megváltozott.

Azt mondják, nem lehet bizonyítani a tulajdonjogot.

– A könyv elégett.

– És az eredeti?

– Eltűnt.

– Hol tartottad?

–Viaszosvászon borítóban. Régi papírokkal együtt.

Elena egy pillanatra elállt a lélegzete.

– Viaszos vászon?

Mateo bólintott.

Lassan a törzse felé fordult.

Elővette a takarót.

Kiterítette a középső csillagot az asztalon.

– Honnan jött ez az erősítés?

Mateo összevonta a szemöldökét.

– Abból a táskából. Azt hittem, üres.

Elena elővett egy kis ollót Amália régi varródobozából.

Gondosan megnyitott több pontot.

– Ne tegyétek tönkre a takarót.

– Ha jól sejtem, akkor magad varrd vissza.

Bedugta az ujjait.

Megérintett valamit.

Papír.

Elena elsápadt.

Előhúzott egy összehajtott, megsárgult papírlapot, amit még mindig viasz és szövetrétegek védtek.

Egy név jelent meg a tetején.

„Mateo Salgado.”

Lent egy bélyegző és egy regisztrációs szám.

Mateónak le kellett ülnie.

Elena összehasonlította a számot a cég által bemutatott index másolatával.

Véletlen egybeesés volt.

-Apu…

Mateo úgy nézett a lepedőre, mintha szellemet látna.

Elena felnézett.

– Mikor lesz a tárgyalás?

Nem válaszolt.

Átvette az értesítést.

Másnap reggel 9:00.

Aztán rájött valami rosszabbra: az írás megtalálása nem volt elég.

Csupán egyetlen éjszakája volt arra, hogy a Nyilvános Nyilvántartást megerősítse: a 20 éve elfeledett lap valóban az a dokumentum volt, amelyről a cég azt állította, hogy soha nem létezett.

3. RÉSZ
Elena tiszta papírba csomagolta a dokumentumot, és a regisztrációs szám kézzel írott másolatát egy másik zsebbe tette.

Mateo minden mozdulatát figyelte.

– Úgy beszélsz, mint egy ügyvéd, amikor ezt mondod.

– Írnok vagyok.

– Számomra mindenki, aki papírokkal tölti meg az asztalokat, ugyanúgy néz ki.

Alig mosolygott, de a feszültség továbbra is látszott az arcán.

– Beszélnem kell Don Eusebióval.

– A Nyilvántartás már le van zárva.

– Akkor addig kopogok, amíg ki nem nyitja az ajtót, vagy amíg meg nem akar ölni.

Mateo megpróbált felkelni.