– Ezt nem kell megjavítanod.
Elena lassan megfordult.
–Átvittél egy vihart, amikor alig bírtad a lábad. Eladtad az utolsó holmidat is a feleségedből, hogy tanulhassak. Túlóráztál, hogy kifizesd a vonatjegyemet.
Közeledett.
– Soha többé ne mondd, hogy a segítséged teher.
Mateo lesütötte a tekintetét.
– Nem akartam, hogy kötelességből visszajöjj.
– Nem kötelességből tértem vissza.
Elena a vállára tette a kezét.
– Visszajöttem, mert ez még mindig az otthonom.
Éppen akkor találta meg Don Eusebiot, amikor bezárta az archívumot.
– Elena, holnap megteheted…
A lány elé tette a címet.
Don Eusebio hallgatott.
Lámpa alá vette.
Összehasonlította a pecsétet, a neveket, a föld leírását és a számot az index részben fennmaradt példányával.
Egyetértettek.
Aztán régi adóbevallásokat keresett, amelyeket az épület egy másik részében tároltak.
Úgy tűnt, Mateo évek óta adózik ugyanazon az ingatlanon.
Elena egy kicsit jobban vette a levegőt.
– Holnap el kell magyaráznod ezt.
Don Eusebio levette a szemüvegét.
—A cég ragaszkodott hozzá, hogy a tanúsítványainkban az „ellenőrizhető regisztráció nélkül” kifejezést használjuk.
-Mert?
– Mert megsérült az oldal.
– De a tárgymutató továbbra is a nevét mutatta.
A férfi hallgatott.
Elena megértette.
—Azt akarták, hogy egy sérült lemez úgy nézzen ki, mint egy nem létező lemez.
Don Eusebio a sötét ablakok felé nézett.
– Vannak emberek, akik összekeverik a kitartást az igazsággal, amikor a pénz túl hangosan beszél hozzájuk.
– Elmondja ezt a bíró előtt?
Az öregembernek eltartott egy ideig, mire válaszolt.
Végül bólintott.
– Pontosan elmondom, amit a fájlok mutatnak.
Másnap reggel Mateo tiszta inget, kopott barna mellényt és sötét dzsekit vett fel, amit vasárnapra és temetésekre tartogatott.
Elena megigazította a nyakát.
A ruhái lazábbak voltak, mint évekkel korábban.
– Nem mész be egyedül.
– A per ellenem irányul. Azt hiszem, a bíró észrevenné a távollétemet.
– Tudod, mire gondolok.
Az elsőfokú bíróság zsúfolásig megtelt.
Vasutasok, kereskedők, szomszédok és a cégnek földet eladó kisbirtokosok foglalták el a fapadokat.
Manuel Cárdenas bíró elöl ült.
Horacio Paredes két ügyvéd mellett ült.
Elena hátramaradt, hogy megkeresse Don Eusebiot, aki átadjon néhány dokumentumot a titkárnőnek. Mateónak kellett először bemennie.
A cég vezető jogásza látta, hogy a férfi nélküle érkezik, és elmosolyodott.
A meghallgatás elkezdődött.
– Tisztelt Bíróság, senki sem tagadja, hogy Salgado úr évek óta birtokolja az ingatlant. A hosszan tartó birtoklás azonban önmagában nem hoz létre olyan okiratot, amelynek regisztrációját ne lehetne teljes mértékben ellenőrizni.
Bemutatta a sérült fájl igazolását.
—A cég megszerezte a szomszédos földterületet, és elegendő dokumentációval rendelkezik igényének alátámasztására.
A bíró Mateóra nézett.
– Vannak új bizonyítékaid?
Mateo a csukott ajtók felé nézett.
– Velem nem, bíró úr.
Az ügyvéd folytatta.
– Továbbá tudjuk, hogy Salgado úr lánya Chihuahuában él és dolgozik. Már eltávolodott ettől a birtoktól. Egyetlen eltartott sem maradna támogatás nélkül.
Máté felemelte a fejét.
– Hagyd ki őt ebből.
– Csak arra akarok rámutatni, hogy a fiatal nő továbblépett. A cég még kártérítést is felajánlott, hogy Salgado úr is megtehesse ugyanezt.
Ezek a szavak jobban fájtak, mint azt Mateo várta.
„Továbblépett.”
Mintha a felnevelése nem lett volna más, mint a várakozás a pillanatra, amikor elmegy.
A bíró felvette a tollát.
– Kétszer is elhalasztottam ezt a döntést. Elsődleges bizonyítékok nélkül…
Az ajtók kinyíltak.
Elena sötétkék ruhában jelent meg, egyik karján egy takarót, a másikban egy bőr aktatáskát cipelve.
Don Eusebio két könyvvel a kezében jött mögöttük.
Mateo ránézett.
Egy pillanatig nem látta a magabiztos fiatal nőt, aki a folyosón sétált.
Látta a 8 éves kislányt a kabátja alatt elbújni.
A bíró felnézett.
— Azonosítsd magad.
– Elena Ríos Salgado. Mateo Salgado lánya vagyok, és Arturo Villaseñor ügyvéd irodájának jegyzője Chihuahuában. Nem ügyvédként jelenek meg. Egy felfedezés tanújaként vagyok itt, és Eusebio Carranza úr el tudja magyarázni a kapcsolódó feljegyzéseket.
A bíró megvizsgálta az okmányt.
—Acérquense.
Mindketten letették a hivatali esküt.
Don Eusebio elmagyarázta a tüzet, a könyv romlását és az index részleges fennmaradását.
Leolvasta a számot.
Elena megmutatta az eredeti címet.
Ugyanaz a szám.
Ugyanaz a tulajdonos.
Ugyanaz a leírás.
Aztán jöttek az adóbevallások.
A cég ügyvédje kérte a dokumentum felülvizsgálatát.
Olvasás közben megváltozott az arckifejezése.
A bíró Elenára nézett.
– Hol találtad ezt a címet?
Elena felemelte az ágytakarót.
-Itt.
Mormogások hallatszottak.
– Magyarázd el magad.
Elena kibontotta a középső csillagot.
– Apámmal készítettük ezt a takarót, mielőtt elköltöztem Chihuahuába. Nem volt pénzünk új anyagokra. Felhasználtuk az ingfoszlányokat, a gyerekkoromban viselt ruháimat és Amália, a felesége kötényének egy darabját.
Megerősített szekciót játszott.
– Hogy a közepe tartósabb legyen, kivágott egy régi, viaszos vászonból készült irattokot. Azt hitte, üres. Egy belső zseb volt bevarrva. Az oklevél benne volt.
Mateo egy pillanatra lehunyta a szemét.
Elena egy barna négyzetre mutatott a takarón.
– Ez az anyag ahhoz az inghez tartozott, amelyet akkor viselt, amikor plusz műszakokat kezdett vállalni a vasúti anyagok rakodása során.
Az ügyvéd felállt.
– Tisztelt Bíróság, ez a családi történet meglehetősen megható, de…
– Rátérek a dokumentumfilmes részre – válaszolta Elena.
