Egyik este azt mondta, hogy úgy nézek ki, mintha imádkoznék varrás közben.

– Szemeket számolok. Ha elterelődik a figyelmem, újra kell kezdenem.

Nevetett. Consuelo meglepetten felnézett.

Később elmesélte, hogyan ismerkedett meg Elenával: még darabkadarabokat is kért, amikor mindketten elkezdték. Kölcsönökből, hosszú munkaidőből és egy kölcsönzött asztallal építették fel a divatházat.

Meséltem neki az anyámról.

Azt hajtogatta, hogy a ruhák átszabása biztonságos, de a tervezésük túl kockázatos.

– És mit akartál csinálni? – kérdezte Julian.

Eltartott egy ideig, mire válaszoltam.

– Ruhák. De a sajátom.

Ez volt az első alkalom, hogy bocsánatkérés nélkül mondtam ki.

Egyik délután elmentünk egy rövidáruboltba Santa Tere-ben cérnát keresni. A tulajdonos kitett a pultra több árnyalatot, és összehasonlíttatta velünk őket egy kis mintával.

Julian azonnal választott egyet.

– Azzal nem – mondtam neki.

Megkérdezte, miért. Megmutattam neki a különbséget az ablaknál, majd a lámpa alatt. Meggondolta magát anélkül, hogy megsértődött volna.

Kifelé menet édes kenyeret vettünk. Sétáltunk, és közben beszélgettünk egy bolt előtt alvó kutyáról, meg a rosszul főzött ételekről.

Felnevettem anélkül, hogy észrevettem volna, mennyi van még hátra a műhelyig. Mielőtt elbúcsúzott volna, tudni akarta, hogy milyen nevet adok az első kollekciómnak.

– Még nincs neve – feleltem. – De már van három rajzom.

– Szeretném látni őket, amikor csak meg akarod mutatni.

Az ötödik napon belépett Beatriz Arriaga, Julián unokatestvére és az üzletvezető.

Tekintete elidőzött az ajtó mögött lógó kabátomon.

– Szóval felbéreltél valakit az utcáról.

Otthagytam a tűt az asztalon.

– Felvett egy varrónőt.

Julian megerősítette a nevemet és a munkámat.

Beatriz kinyitott egy mappát.

A ruhára vételi ajánlat érkezett. Egy monterreyi gyűjtő előleget fizetett, és arra számított, hogy az ünnepség után hazaviheti a ruhát.

Azt mondta, pénzre van szüksége a háznak. Nem tudja visszafizetni.

Julianra néztem.

– Azt mondtad, hogy nem eladó.

Úgy tűnt, ő is ugyanolyan meglepett volt az előrelépéstől, mint én.

– Nem én engedélyeztem a pénz átvételét. Csak azt kértem, hogy tanulmányozhassák a javaslatot, semmi többet.

Beatriz azt válaszolta, hogy azért cselekedett, hogy elkerülje az emlékei okozta újabb késedelmet.

Aztán felém fordult.

– Remélem, a varrásod megfelelő. Ez a darab nem egy szakadt zseb.

– A kezek ugyanolyanok – válaszoltam.

Elment anélkül, hogy becsukta volna az ajtót.

Julian a mappára meredt.

– Szólnom kellett volna az ajánlatról, annak ellenére, hogy még nem fogadták el.

– Igen. A munkám nem változik, de tudnom kellett.

Megígérte, hogy átnézi a számlákat, és elmagyarázza a vevőnek, mi történt.

Nem kértem több ígéretet. Újra felvettem a tűt.

Két nappal később vihar tombolt. Consuelo félúton tért vissza a lépcsőn felfelé, átázva, teával a kezében.

Mi hárman maradtunk és vártuk, hogy elálljon az eső.

Amikor kiment cukorért, Julian megkérdezte, hogy valaha is kipihentem-e magam bűntudat nélkül.

–Néha benézek a kirakatodba. Az számít.

Lesütötte a szemét.

– Három éve járok ide, és azt tapasztalom, hogy semmi sem változott.

Megkérdeztem tőle, hogy a ruha megtartása segít-e neki, vagy csak ragad benne.

Nem válaszolt azonnal.

– Félek attól, hogy újra akarok valamit, és elveszítem.

A kezem az övére helyeztem. Lassan elfordította, és összefonta az ujjainkat.

Nem volt csók. Csak egy közelség, ami egészen hazáig elkísért.

Másnap Beatriz kint várt rám egy borítékkal a kezében.

– 200 000 dollár. Fejezd be, szedd össze a pénzed, és tűnj el az évforduló előtt.

A pénzt bámultam.

Több volt, mint amennyit évek óta sikerült megtakarítania.

-Mert?

– Mert Juliánnak tisztán kell gondolkodnia. És te összekevered azt, amit Elena iránt érez, azzal, amit irántad érez.

Mielőtt válaszoltam volna, a borítékot a táskámban hagyta.

Egyenesen Consuelo házához mentem.

Letettem a zárt pénzt az asztalára.

– Nem tudom, hogy ott akarok-e maradni, ahol vagyok, egy olyan nőhöz képest, akit még soha nem ismertem.

Vizet melegített.

– Befejezheted a munkát és elmehetsz. Megkérheted arra is, hogy magyarázza el, mit érez. Amit nem kell tenned, az az, hogy elfogadd, hogy valaki más dönti el az értéked.

Azon az estén Santiagóra gondoltam, a bérleti díjunkra, a gépre, aminek a megvásárlásáról álmodoztam.

A boríték visszaküldése nem volt könnyű vagy kellemes. Dühös voltam, hogy ennyi mindenre szükségem van, mégis tudom, hogy a pénz valami olyasmibe fog kerülni, amit nem fogok tudni munkával pótolni.

Másnap reggel otthagytam Beatriz irodájában.

– Ha elmegyek, az azért lesz, mert úgy döntök.

Mosolygott.

–Úgy teszel, mint Elena. Úgy vigasztalod, mint Elena. Hamarosan megérted majd, hol a helyed.

Ezekkel a szavakkal a fejemben távoztam.

Julian várt rám a műhelyben. Consuelo mesélt neki az ajánlatról.

Felháborodott, de félt is.

– Talán arra kényszerítelek, hogy cipeld a bánatomat – mondta. – A legjobb, ha távolságot tartunk, amíg végzünk.

Éreztem, ahogy a talaj megdől.

– Kérhetsz tőlem távolságot, mert szükséged van rá. Ne mondd, hogy miattam teszed anélkül, hogy megkérdeznélek.

Nem tudta, hogyan válaszoljon.

A délután további részében csendben dolgoztam.

Két napig nem láttuk egymást. Consuelo felügyelte a ruhát. Megérkeztem, megvarrtam, és elmentem anélkül, hogy ránéztem volna a kirakatra.

Santiago műtétje előtti este befejeztem az utolsó erősítést.