Julian akkor jelent meg, amikor elpakoltam a szerszámokat.

– Hibáztam – mondta az ajtóból. – Féltem, és kettőnk érdekében hoztam meg a döntést.

Engedélyt kért tőlem, hogy odamenjek.

Bólintottam.

– Tudnom kell, hogy látsz-e – mondtam neki. – Ez nem módja annak, hogy visszaszerezd, amit elvesztettél.

Julian a zöld cérnával foltos ujjaimra nézett.

–Látlak, amikor kijavítod a szavaimat. Amikor a terveidről beszélsz. Amikor megvéded a munkádat, még akkor is, ha pénzre van szükséged. Ez nem Elenára való emlék. Az te vagy.

Megállt, mielőtt folytatta volna.

– Nem tudom, hogyan kell mindent jól csinálni. De szeretnélek megismerni, ha hajlandó vagy rá, anélkül, hogy arra kérnélek, hogy bárki más helyébe lépj.

Legszívesebben megöleltem volna, és közben magam is meg akartam volna védeni.

– Lassan – feleltem.

Bólintott.

Csak egyszer csókoltam meg, a kezem a vállán pihent.

Ezután felvettem a fennmaradó fizetésemet, és elmentem Santiagóhoz.

A műtétje jól sikerült. Addig maradtam, amíg fel nem ébredt, és el nem tudta mondani, hogy éhes.

A takarón sírtam, kimerülten attól, hogy hónapokig azt képzeltem, soha nem érjük el azt a pillanatot.

Consuelo jött, hogy helyettesítsen, amikor a nagynéném nála lakott.

– Kész a ruha – emlékeztetett. – És neked is van egy éjszakád hátra.

Beleegyeztem, hogy bemutatom a restaurációt az ünnepségen. Julián gondos próba után javasolta nekem, miután meggyőződtünk arról, hogy használható.

Elmagyarázta, hogy visszautasíthatom, és a munkám ugyanilyen elismerésben részesül.

Azt mondtam, igen.

De amikor megláttam magam a tükör előtt, a zöld ruhában, féltem.

Consuelo megigazított egy varrást a vállamon.

– Lélegezz! Nem csak kölcsönveszed ezt a helyet.

A terem tele volt vásárlókkal, vendégekkel és újságírókkal. Fázott a kezem, amikor átmentem a padlón.

Valaki tapsolni kezdett. Aztán mások is.

Julian bemutatta Elena legújabb tervét, és elmagyarázta, hogyan készítettük elő Consuelóval a restaurálását.

Kiejtette a teljes nevünket.

Beatriz félbeszakította az egyik asztaltól:

– Gyönyörű. Carranza úr örömmel fogadja Önt ma este.

A gyűjtő felnézett.

Julian átvette a mikrofont.

Azon a reggelen beszéltem vele. A számlák áttekintése után kiderült, hogy az előleget olyan kiadások fedezésére használták fel, amelyeket soha nem hagytak jóvá. A visszatérítésről már megállapodtunk, és saját forrásainkból garantáltuk, amíg az adminisztratív felülvizsgálat folyamatban volt.

A vevő megerősítette, hogy nem veszi át a ruhadarabot.

Beatriz felállt.

– Nem lehet hirtelen felindulásból visszavonni egy tranzakciót.

– A művelethez szükség volt az engedélyemre. És pénzt is felajánlottál Ximenának, hogy tűnjön el.

Körülnézett, kiutat keresve az arcok között.

– Megpróbáltam megvédeni ezt a házat.

„Ennek a háznak átlátható elszámolásra és az itt dolgozók tiszteletére van szüksége” – válaszolta. „Ön többé nem fogja irányítani az adminisztrációt.”

Mormogás hallatszott. Beatriz felkapta a táskáját és távozott, mielőtt a bejelentés véget ért volna.

Mozdulatlanul álltam, éreztem a ruhát a bőrömön.

Julian szótlanul lépett a mikrofonhoz.

– Kérdeztem valamit, mielőtt elmentünk, és nem válaszoltál. Meg akarod tartani?

Megnéztem a hímzést.

Ajándékba ajánlotta fel, miután kifizette a munkámat, feltétel nélkül. Időt kértem.

– És Elena?

Julián szomorúan elmosolyodott.

–A neve rajta marad a címkén. És a történelmünkben. Az üvegen kívüli életbe való visszatérése nem törli ki azt.

Elfogadtam.

Elővette az ezüst gyűszűt, és a kezemre tette.

–Consuelo szerint újra varrásra kellene használni. Én is. Ha használni akarod, szeretném, ha a tiéd lenne.

Tágra nyílt szemekkel néztem rá.

– Majd én gondoskodom róla.

Consuelo odajött és megölelt anélkül, hogy aggódott volna amiatt, hogy összenyomja a ruhát.

Rezgett a telefonom. Egy fénykép volt rajta, amin Santiago zselatint eszik, ferde mosollyal és felfelé fordított hüvelykujjal.

Megmutattam Juliannak.

Ez volt az első kép a családomról, amit anélkül osztottunk meg, hogy arról beszéltünk volna, mennyivel tartozunk még.

Hat hónap telt el.

Santiago folytatta a lábadozást, és visszatért a munkakereséshez. Amikor először sétált be a műhelybe anélkül, hogy szüksége lett volna a karomra, megkért, hogy ne csináljak jelenetet.

Csináltam egy kis jelenetet.

Consuelóval megnyitottunk egy restaurálási részleget a Casa Arriaga épületében. Aláírtunk egy szerződési feltételeket, felosztottuk a felelősségeket, és a munkánknak megfelelő díjakat számoltunk fel.

Elkezdtem bemutatni a saját terveimet is.

Az első egy egyszerű, terrakotta színű ruha volt. Aláírtam a nevemmel, és felhívtam Santiagót, hogy elmondjam neki, mielőtt bárki másnak megmutatnám.

A bátyám eljött megnézni az új részleget. Leült az asztalom mellé, és jó ideig nézegette a terrakotta ruhát.

– Anya azt mondta volna, hogy túl kockázatos.

Bólintottam.

– És akkor minden varratot ellenőriztem volna – tette hozzá.

Mindketten nevettünk.

Azon az estén találtam egy fényképet a munkája közben, és a vázlataim mellé tettem. Nem akartam, hogy a tervezés elkezdése azt jelentse, hogy semmibe veszem azokat az éveket, amikor ruhák javításával eltartott minket.

Másnap kaptam egy tanoncot. Megkérdeztem tőle, mit tud, és mit szeretne tanulni. Emlékszem, hogy Consuelo hozott nekem egy széket, és én helyet csináltam neki az asztalomnál.

A Juliánnal való kapcsolatom a műhelyen kívül is fejlődött: étkezések, séták és nehéz beszélgetések révén, amelyeket már nem oldottunk meg eltűnéssel.

Egyik délután elvitt oda, ahol Elena megnyitotta az első üzletét. Hallgattam az emlékeit anélkül, hogy úgy éreztem volna, mintha betolakodnának az én életembe.