– Chloé… várj… – suttogta Vivien kétségbeesetten a barátnője után nyúlva, de a lány meg sem fordult. Senki sem akart ott lenni, amikor Radnay Viktor haragja lecsap.

A milliárdos eközben a vizes ingét magáról letépve egy meleg fürdőköpenyt terített a didergő, sokkos állapotban lévő Eleonóra vállára. Az apa szemeiben nem puszta düh égett; valami sokkal mélyebb, pusztítóbb érzés derengett: a határtalan csalódottság és a szégyen. Szégyellte a saját vérét, szégyellte a nevelését, és szégyellte azt a szörnyeteget, akit a korlátlan pénz és a következmények nélküli élet formált a lányából.

– Haza mindenki – mondta Radnay úr, és a hangja, bár nem kiabált, úgy dörrent végig a teraszon, mint a mennydörgés. – A parti véget ért. A biztonságiak kikísérik önöket.

Tíz percen belül a luxuskúria tetőterasza kiürült. A földön eldobált pezsgőspoharak, félig megevett kaviáros szendvicsek és elázott dekorációk hevertek. Az este királynője ott maradt egyedül az apjával, az orvossal és az életéért küzdő szobalánnyal.

– Apa, kérlek… túlzásba viszed – próbálkozott Vivien, megpróbálva visszavenni a magabiztos, sértett pózát. – Csak egy kis szórakozás volt! Nem tudhattam, hogy a liba nem tud úszni! Különben is, él, nem igaz? Kifizeted neki a ruháját, adsz neki egy kis bónuszt, és el van intézve!

Radnay Viktor lassan megfordult. Olyan tekintettel nézett a lányára, amilyennel Vivien még soha életében nem találkozott. Nem volt benne szeretet, nem volt benne az a megbocsátó, engedékeny atyai mosoly, ami eddig minden csínytevését elsimította.

– Kifizetem? – kérdezte az apa, és a hangja jéghideg volt. – Azt hiszed, hogy ezen a világon minden emberi életnek ára van, amit én a csekkfüzetemmel rendezhetek utánad? Hogy te büntetlenül a mélybe taszíthatsz bárkit, mert az apád vagyona kihúzza a fejedet a hurokból?

– De apa…

– Csend legyen! – vágott közbe a férfi, és az ujjával a lányára mutatott. – Ma este vége szakadt a mesevilágnak, Vivien. Húsz évig adtam neked mindent: magániskolát Svájcban, sportkocsikat, hitelkártyákat korlátlan kerettel. Azt hittem, boldoggá teszlek. De csak egy érzéketlen, kegyetlen parazitát neveltem belőled, aki képes lenne végignézni egy ember fulladását a saját szórakoztatására.

Az apa intett a házvezetőnőnek és a biztonsági főnöknek.
– Csomagolják be a legszükségesebb ruháit. Egyetlen bőrönd. Nincs ékszer, nincs dizájner táska. A telefonját kobozzák el, a hitelkártyáit és a bankszámláit ebben a pillanatban zároltatom.

Vivien szemei tágra nyíltak a rémülettől.
– Mit csinálsz?! Hová visznek?! Nem teheted ezt velem, a lányod vagyok!

– Pontosan azért teszem, mert a lányom vagy – felelte Radnay Viktor. – Egy harminc négyzetméteres külvárosi garzon vár rád a tizedik kerületben. A bérleti díj három hónapra ki van fizetve. Kapsz egy alapfunkciós telefont és százezer forint készpénzt. Ennyi. Holnaptól nem létezik Radnay Vivien örökösnő. Holnaptól csak egy senki vagy, akinek meg kell tanulnia dolgozni, ha enni akar. És amíg Eleonóra nem bocsát meg neked szívből, és amíg nem bizonyítod be, hogy ember vagy, addig egyetlen fillért sem kapsz tőlem.

2. Fejezet: A mélypont

A következő napok olyanok voltak Vivien számára, mint egy véget nem érő lidércnyomás.

A külvárosi lakás dohos volt, a lépcsőházban rántott hús és macskaalom szaga terjengett, a szomszédban pedig éjjelente egy csecsemő sírt. Amikor az első reggel felébredt a nyikorgó heverőn, reflexből a telefonjáért nyúlt, hogy megrendelje a szokásos mandulatejes lattéját és avokádós pirítósát. De az éjjeliszekrényen csak egy olcsó, nyomógombos készülék feküdt, amiben mindössze két szám volt elmentve: az apja titkáráé és a helyi közüzemi szolgáltatóé.

Megpróbálta felhívni a barátait.

Először Chloét hívta a nyilvános fülkéből, majd egy kölcsönkért telefonról. Amikor Chloé végre felvette, a hangja unott és távolságtartó volt:
– Vivien? Te jó ég, honnan hívsz? Figyelj, nagyon rosszkor keresel, épp a Maldív-szigetekre pakolok. És különben is… láttad a videót a neten? A fél város arról beszél, mekkora pszichopata vagy, amiért belelökted azt a lányt a vízbe. Apám megtiltotta, hogy mutatkozzam veled, ártana a családunk hírnevének. Kérlek, ne keress többet.

A vonal megszakadt.

Vivien ott állt a szitáló őszi esőben, egy kopott farmerben, és életében először érezte meg a magány igazi ízét. A barátai, akikkel pezsgőt locsolt a klubokban, akiknek százezres ajándékokat vett az apja pénzén, egyetlen másodperc alatt dobták el, mint egy használt zsebkendőt. Nem őt szerették soha; csak a vagyonát, a luxust és a csillogást, amit köréjük vont.

A százezer forint ijesztően gyorsan fogyott. Vivien fogalma sem volt az árakról. Az első boltban a legdrágább felvágottakat vette meg, mert nem tudta, hogyan kell beosztani a pénzt. Az ötödik napon már csak száraz kenyér és csapvíz volt a hűtőjében. A gyomra görcsölt az éhségtől, a fűtés pedig elromlott a lakásban.

Rá kellett jönnie: az apja nem viccelt. Senki sem fogja megmenteni.

Munkát kellett keresnie. De egy huszonkét éves lánynak, akinek a legfőbb érdeme addig a tökéletes Instagram-képek készítése és a partikon való megjelenés volt, nem sok lehetősége akadt. Nem volt diplomája, nem volt szakmája, nem volt munkatapasztalata. A luxusüzletek kinevették, az irodák elutasították.