Végül a harmadik héten, amikor már az utolsó pénzérméit számolgatta egy konzerv babért a sarki boltban, egy kis belvárosi bisztró ajtajában meglátott egy kézzel írott táblát: „Mosogatót és kisegítő felszolgálót felveszünk azonnali kezdéssel.”

Vivien vett egy mély levegőt, lenyelte a gombócot a torkában, és belépett az ajtón.

3. Fejezet: A tükör

A munka a konyhán maga volt a pokol.

A mosogatópult mellett állva, a forró gőzben, gumikesztyűben kaparta a zsíros serpenyőket és az odaégett tepsiket tizenkét órás műszakokban. A háta sajgott, a manikűrözött körmei letöredeztek, a bőre kiszáradt és felhasadt a vegyszerektől. A műszakvezető, egy szigorú, ötvenes éveiben járó nő, akit Klári néninek hívtak, nem bánt vele kesztyűs kézzel.

– Gyorsabban, kislány! Nem a kifutón vagyunk! A vendégek várják a tányérokat! Ha még egyszer zsírosan engedsz ki egy tálat, levonom a napi béredből!

Vivien esténként a garzon ágyán fekve sírt a fájdalomtól és a megaláztatástól. Volt idő, amikor fel akarta adni. Arra gondolt, hogy a kúria elé térdel, és addig könyörög az apjának, amíg vissza nem engedi. De aztán eszébe jutott az apja tekintete a medence partján. És eszébe jutott Eleonóra arca.

Az igazi fordulópont azonban egy esős péntek estén jött el, alig négy hónappal azután, hogy munkába állt.

A bisztró zsúfolásig megtelt. Viviennek aznap nemcsak mosogatnia kellett, hanem ki kellett segítenie a vendégtérben is: leszedni az asztalokat, feltörölni a kiömlött italokat, tálcákat hordani. Egy nagyobb társaság érkezett a VIP-sarokba: gazdag, fiatal egyetemisták, drága órákban, divatos ruhákban, hangoskodva és gőgösen.

Vivien szíve a torkában dobogott, amikor meglátta őket.

Chloé ült az asztalfőn, mellette pedig a korábbi baráti körük tagjai nevetgéltek.

Vivien megpróbált láthatatlan maradni, lehajtott fejjel szedte a szomszédos asztalról a piszkos poharakat. De Chloé észrevette. A lány szemei felcsillantak a kárörömtől.

– Te jó ég… nézzétek csak! – kiáltott fel Chloé olyan hangosan, hogy az egész étterem elcsendesedett. – Csak nem a milliárdos kisasszony törölgeti a zsíros asztalokat? Hát ide jutottál, Vivien?

A társaság harsány nevetésben tört ki. Néhányan elővették a telefonjukat, és videózni kezdték.

– Hé, felszolgáló! – intett Chloé hetykén, és szándékosan lelökte a vörösboros poharát az asztalról. A nehéz kristálypohár ripityára tört a padlón, a vörös folyadék végigfröccsent Vivien fehér kötényén és a cipőjén. – Kiborult. Nem látod? Térdelj le, és takarítsd fel szépen a cipőm elől! Siess, még a végén piszkos lesz a Louboutinom!

A megaláztatás olyan éles és metsző volt, mint a törött üveg a kövön. Vivien teste megfeszült. A régi énje azt súgta: ragadd meg a vizes kancsót, és öntsd a képébe! Ordíts, tépd szét az arcát, emlékeztesd, hogy ki voltál!

De abban a másodpercben, amikor a földre nézett a vörös tócsára, Vivien előtt megjelent egy másik kép.

A medence partja. A csillogó víz. A fiatal szobalány, Eleonóra sápadt, rettegő arca, amint azt mondja: „Nem tudok úszni, megfulladhatnék.” És ő maga, ahogy gátlástalanul nevetve a mélybe löki a védtelent.

Vivien megértette. Ez volt a tükör.

Chloé most pontosan azt tette vele, amit ő tett Eleonórával és tucatnyi más emberrel az elmúlt években. Ő volt a gyenge, a kiszolgáltatott, a lábtörlő, akivel a gazdagok szórakoztak. És a fájdalom, amit most érzett, nemcsak a büszkeségét sebezte meg – a lelkét égette ki.

Vivien nem kiabált. Nem sírt.

Lassan letette a tálcáját, elővett a zsebéből egy tiszta törlőrongyot, letérdelt a kőre, és elkezdte feltakarítani a szilánkokat és a bort Chloé lábai előtt. A mozdulatai csendesek voltak, nyugodtak és méltóságteljesek.

– Nagyon sajnálom a kellemetlenséget, hölgyem – mondta Vivien tiszta, rezzenéstelen hangon, miközben felállt a szeméttel a kezében. – Hozok egy új terítőt, és egy új pohár bort a ház költségére.

A társaság elhallgatott. A nevetés elhalt a torkukon. Chloé arca megnyúlt a csalódottságtól; arra számított, hogy Vivien hisztériázni fog, könyörögni vagy dühöngeni. De ez a lány ott, a foltos kötényben már nem az az elkényeztetett hisztérika volt, akit ismertek. Egy felnőtt nő állt előttük, aki elviselte a megaláztatást anélkül, hogy elveszítette volna a méltóságát.

A konyhaajtó mögül Klári néni némán figyelte a jelenetet, és a szeme sarkában megcsillant az elismerés fénye.

4. Fejezet: Az igazi bocsánatkérés

Tíz hónap telt el a szörnyű születésnap óta.

Vivien megváltozott. A bőre már nem volt fehér és puha; a keze kérges lett a munkától, az arcáról eltűnt az a gőgös, unott kifejezés, ami korábban jellemezte. Megtanult főzni magának egyszerű ételeket, megtanulta, hogyan kell beosztani minden fillért, és a bisztróban a kollégái nemcsak elfogadták, de tisztelték is a szorgalmáért.

Ám egy dolog még mindig nyomta a lelkét: egy adósság, amit nem lehetett forintban kifizetni.

Egy szerdai napon, a szabadnapján Vivien felült a villamosra. A zsebében egy boríték lapult, amelyben tíz hónap kemény munkájával megspórolt fizetése volt – nem az apja pénze, hanem a saját verejtéke. A fővárosi orvosi egyetem könyvtára felé tartott. Az apja titkárától megtudta, hogy Radnay úr alapítványa Eleonóra tanulmányait támogatja, aki gyerekkora óta ápolónőnek tanult, és most az egyetem egészségtudományi karán folytatta a képzést.