– Ha valóban segíteni akarsz, apa – nézett rá Vivien szeretettel –, alakítsunk át egy részt a cégedből egy jótékonysági alapítvánnyá. Hozzunk létre menedékházakat nehéz sorsú fiataloknak, adjunk ösztöndíjakat olyanoknak, mint Eleonóra, akik tiszta szívből akarnak segíteni másokon. Engedd meg, hogy én vezessem a programot. De ne add nekem a pénzt ingyen. Hadd dolgozzak meg érte. Hadd legyek méltó a nevedre.
Radnay Viktor felállt az asztaltól, megkerülte a pultot, és szorosan, némán magához ölelte a lányát. Ott, a kis bisztró kopott falai között, a leves és a kávé illatában a milliárdos és a lánya végre megtalálták egymást.
Vivien egykor a medence partján állva úgy hitte, a világ a lábai előtt hever, mert elég gazdag ahhoz, hogy bárkit eltaposson. Mostanra azonban megértette a legfontosabb leckét, amit a sors adhatott: a valódi nagyság soha nem abban rejlik, hogy hány embert tudunk a mélybe lökni – hanem abban, hogy van-e bennünk elég erő és alázat lehajolni, és felemelni azokat, akik a segítségünkre szorulnak.
