Ezután megparancsolta az őröknek, hogy nyissák ki az oldalsó ketreceket, és engedjenek szabadon még néhány oroszlánt. Adelina azonban, aki végig hátul maradt, hirtelen előhúzott egy kis adóvevőt a ruhájára erősített szám alól.

– A jelet már elküldték – mondta nyugodtan, miközben egyenesen a kamerába nézett.

Kiderült, hogy Adelina újságíró, aki közel egy évet töltött Victor Hale titkos versenyeire meghívott nők eltűnéseinek kivizsgálásával. Szándékosan behatolt a kastélyba, és már elküldte a földalatti csarnok koordinátáit a rendőrségnek.

Néhány perccel később hatalmas csattanás hallatszott felülről.

A kilátófülke üvegajtajai kivágódtak, és felfegyverzett rendőrök rontottak be. A gazdag vendégek megpróbáltak elmenekülni, de már minden kijáratot eltorlaszoltak.

Victor Hale még néhány másodpercig ült a székében, képtelen elhinni, hogy vége a műsorának.

„Fogalmad sincs, ki vagyok!” – kiáltotta, miközben bilincs pattant a csuklójára.

 

Emma lassan elérte az utolsó oszlopot, és felugrott a biztonságos platformra. Remegő lábakkal, véres tenyerekkel, de életben volt.

Később a rendőrség korábbi kihívások felvételeit, vendéglistákat és a kastélyban fogadások megkötésére használt számlákat talált. Victor Hale vagyonát lefoglalták, és a bíróság végzésével a pénz egy részét az áldozatok családjainak adták át.

Sophie-t néhány nappal később megműtötték.

Amikor a lány magához tért, szorosan megszorította húga kezét, és halkan megkérdezte:

„Tényleg átmentél értem az oroszlánokon?”

Emma elmosolyodott és megrázta a fejét.

„Nem. Mindkettőnk helyett én intéztem őket.”

Néhány hónappal később azonban a legváratlanabb dolog történt. A tárgyalás kezdete előtt Victor Hale négyszemközti találkozót kért Emmától, és milliókat ajánlott fel neki hallgatásáért cserébe.

Emma belépett a látogatószobába, elé tette az ezüstkártyát, amivel mindent elkezdtek, és így szólt:

„Igazad volt. Egyetlen este tényleg örökre megváltoztathat egy életet. De az enyémet nem változtatta meg. A tiédet igen.”

Aztán Emma felállt és elsétált, magára hagyva a milliárdost a vastag üveg mögött, ahol ezúttal mindenki őt figyelte.

Amikor Emma kilépett a szigorított fegyház nehéz, acélvázas kapuján, a hideg őszi szél azonnal az arcába csapott. Szabad volt. A levegő, amelyet most belélegzett, már nem a dohos, vérszagú földalatti aréna levegője volt, és nem is a kórházi folyosók fertőtlenítőszagú, fojtogató atmoszférája. Ez a valóság volt. Mégis, ahogy a taxiba ült, a keze önkéntelenül is ökölbe szorult. Tudta, hogy Victor Hale rács mögött van, de azt is tudta, hogy a férfihoz hasonló emberek ritkán adják fel egyetlen csata után.

A kórházba érve egyenesen Sophie szobájába sietett. A húga békésen aludt, arcán a fájdalom korábbi, állandó árnyéka helyett most valami halvány, de biztos megkönnyebbülés látszott. A műtét sikeres volt, és a rehabilitáció már a jövő héten megkezdődhetett. Emma leült az ágy mellé, és megfogta a lány vékony, meleg kezét. Mindez megérte – gondolta magában, miközben a saját, kötést viselő, heges tenyerére pillantott. De a nyugalom illúziója alig néhány óráig tartott.

Késő este, amikor a kórterem elcsendesedett, és csak a monitorok halk, ritmikus pittyegése hallatszott, a nyitott ajtóban megjelent egy alak. Nem orvos volt, és nem is ápoló. Egy magas, széles vállú férfi állt ott, tökéletesen szabott sötétkék öltönyben, ami túlságosan is emlékeztette Emmát azokra az emberekre, akik a golyóálló üveg mögül figyelték a haláltusájukat.

A férfi lassan belépett, anélkül, hogy bármilyen hangot adott volna. Emma azonnal felpattant a székből, és ösztönösen a húga ágya és az idegen közé állt. A szíve vadul kalapált, pontosan úgy, mint amikor az első oroszlán felüvöltött alatta a sötétben.

– Mit akar? – kérdezte Emma, hangját a lehető legkeményebbre formálva, bár a torka teljesen kiszáradt.

A férfi halványan, szinte udvariasan elmosolyodott, de a szemében nem volt semmi melegség. – Miss Carter. Ne aggódjon, nem azért jöttem, hogy ártsak önnek vagy a húgának. Csupán egy üzenetet hoztam. Néhány… közös ismerősünktől.

– Victor Hale rács mögött van. Nincs mit mondaniuk számomra – vágott vissza Emma, de a tekintete a kórterem hívógombjára szegeződött, felmérve a távolságot.

– Mr. Hale valóban nehéz helyzetbe hozta magát – folytatta a férfi, látszólag ügyet sem vetve Emma feszültségére. – De ön egy nagyon okos fiatal nő. Bizonyára rájött már, hogy Mr. Hale nem egyedül ült abban a nézőtérben. Azok az emberek, akik vele együtt emelték a poharukat, nem szeretik a nyilvánosságot. És még kevésbé szeretik, ha egy… pincérnő… veszélyezteti a hírnevüket, a vagyonukat és a szabadságukat.

A férfi egy vastag, jelöletlen borítékot húzott elő az öltönye belső zsebéből, és letette a kisasztalra. – Ebben a borítékban talál egy svájci bankszámlaszámot, amelyhez kizárólag ön férhet hozzá. Tizenötmillió dollár van rajta. Ötmillióval több, mint amit a… játékon nyerhetett volna. Cserébe csak annyit kérünk, hogy a tárgyaláson a memóriája cserbenhagyja önt. Ne emlékezzen arcokra. Ne emlékezzen részletekre. Csak Victor Hale volt ott. Senki más. Ha ezt megteszi, békében élhet. Ha nem… nos, a kórházakban néha történnek tragikus, megmagyarázhatatlan balesetek.

Emma tekintete a borítékról a férfira villant. A félelem, amely az elmúlt napokban fojtogatta, hirtelen valami egészen mássá alakult át. Egy mélyről jövő, hideg düh lángolt fel benne.