– Mondja meg a barátainak – suttogta Emma, és a hangja olyan acélos volt, hogy a férfi meglepetten felvonta a szemöldökét –, hogy a hallgatásomat nem lehet megvásárolni. Sem tíz, sem tizenötmillióért. És ha bármelyikük a húgom vagy az én közelembe merészkedik, esküszöm, hogy nem a rendőrségre fogok menni, hanem én magam keresem meg őket. És én nem hagyok menekülőutakat, mint ők.

A férfi arckifejezése megkeményedett. Bólintott egyet, visszavette a borítékot, majd sarkon fordult. – Nagyon rossz döntést hozott, Miss Carter. Az oroszlánok csak éhesek voltak. Az emberek viszont kegyetlenek.

Miután a férfi eltűnt a folyosón, Emma remegő térdekkel rogyott vissza a székbe. Tudta, hogy a játszma még nem ért véget. A milliárdosok klubja, a hatalom és a pénz sötét hálózata most nyílt vadászatot indított ellene.

A következő napok rettegésben teltek. Emma minden zajra összerezzent, és gyanakodva figyelt mindenkit, aki belépett a kórterembe. A rendőrség ugyan kirendelt egy őrt az ajtó elé, de Emma tudta, hogy a korrupció mélyre ér, és senkiben sem bízhatott meg vakon. Az egyetlen ember, aki megérthette a helyzetét, Adelina volt.

Az újságírónő egy esős kedd délután jelent meg a kórházban. Hatalmas napszemüveget és egy hosszú, bézs színű ballonkabátot viselt. Gyors léptekkel ment be Emma húgának szobájába, és miután meggyőződött róla, hogy nincsenek lehallgatókészülékek, végre levette a szemüvegét. A szeme alatt sötét karikák árulkodtak a kialvatlanságról.

– Követnek, Emma – mondta Adelina köszönés nélkül, és leült az ablak melletti székre. – A cikkem, amit a letartóztatás éjszakáján publikáltam, óriási vihart kavart. De a szerkesztőmet tegnap éjjel megfenyegették. Az ügyészség próbálja felépíteni a pert Victor Hale és az eddig azonosított vendégek ellen, de a tanúk kezdenek megfélemlmlítés hatására visszakozni. Naomi, az ápolónő, tegnap felhívott, hogy visszavonja a vallomását. Azt mondták neki, hogy elintézik, hogy az édesanyja soha többé ne kapjon orvosi ellátást, ha a bíróság elé áll.

Emma összeszorította az állkapcsát. – Engem is megkerestek. Tizenötmilliót ajánlottak a hallgatásomért.

Adelina meglepetten nézett rá. – És te nemet mondtál? Emma, ezek az emberek a világ legbefolyásosabb vezetői, bankárai és iparmágnásai közé tartoznak. Bárkit képesek eltüntetni nyom nélkül.

– Te sem hagytad abba a nyomozást – mutatott rá Emma, egyenesen az újságírónő szemébe nézve. – Ott voltál abban a csarnokban. Láttad, ahogy az a nő lezuhant. Hallottad a sikolyát, és hallottad, ahogy fentről a pezsgőspoharak koccanásával ünnepelték a halálát. Nem fogok meghátrálni. Ha most engedünk nekik, másokat is be fognak zárni azokba a ketrecekbe.

Adelina arcán egy halvány, elismerő mosoly jelent meg. – Pontosan ezt akartam hallani. De ehhez el kell tűnnünk innen. A kórház már nem biztonságos. Van egy menedékházam a hegyekben, amit még a főszerkesztőm sem ismer. A húgodat egy magán mentőautóval átszállíttatjuk egy vidéki, zárt osztályra, ahol álnéven folytathatja a rehabilitációt. Nekünk pedig fel kell készülnünk a tárgyalásra, és össze kell gyűjtenünk azokat a bizonyítékokat, amiket a rendőrség esetleg „véletlenül” elveszítene.

A költözés gyorsan és titokban zajlott. Emma és Sophie az éjszaka leple alatt hagyták el a várost, egy ablaktalan furgon hátuljában. A menedékház egy erdei tisztáson állt, távol minden lakott területtől. Adelina heteken át dolgozott velük. A falakat a Hale-birtokról kimentett adatok, fényképek és pénzügyi tranzakciók másolatai borították be. Kiderült, hogy a “Játék” már több mint tíz éve folyt. Fiatal, kétségbeesett nők és férfiak tűntek el az ország különböző pontjairól, akiket adósságokkal, beteg családtagokkal vagy hamis ígéretekkel csábítottak a halálba.

A bizonyítékok között Emma talált valamit, ami még inkább megerősítette a hitét. Az oszlopok tervrajzait.

– Nézd ezt, Adelina! – szólt egy este Emma, miközben egy hatalmas tervrajz fölé hajolt, amit az újságírónő egy titkosított szerverről szerzett meg. – Ez a víztározó és az oszloprendszer pontos tervrajza. Emlékszel, hogy azt mondtam, az oszlopok dőlésszögét manuálisan lehetett irányítani?

Adelina bólintott. – Persze. Te blokkoltad le a rendszert.

– De nézd meg az aláírást a jóváhagyási pecséten! – Emma rámutatott a papír sarkára. – “Cross Engineering”. Ez nem Victor Hale cége. Ez Robert Cross vállalata, aki a város egyik legnagyobb ingatlanfejlesztője. Ott ült a nézőtéren! Láttam az arcát, amikor felfelé néztem. Ő tervezte a rendszert, és ő építette be a csapdákat. Ezek nem egyszerű nézők voltak, hanem bűntársak. Tervezők, finanszírozók, hóhérok.

Ez volt az az áttörés, amire szükségük volt. Nem csupán passzív részvétellel, hanem előre megfontolt szándékkal, bűnszervezetben elkövetett emberöléssel vádolhatták meg a vendégeket is.

Ahogy a tárgyalás napja közeledett, a feszültség a tetőfokára hágott. Két nappal azelőtt, hogy a bíróságon meg kellett volna jelenniük, a menedékház körüli erdő furcsán elcsendesedett. Emma, akinek a túlélőösztönei a csarnokban a végsőkig kiélesedtek, azonnal megérezte a veszélyt.

Késő este, miközben Adelina a laptopján dolgozott, Emma az ablakhoz lépett. A Hold fényében meglátta a fák között mozgó árnyékokat. Három, talpig feketébe öltözött fegyveres férfi közeledett a ház felé.

– Adelina! – szisztegte Emma. – Megtaláltak minket.

Az újságírónő felkapta a fejét, és az arca elsápadt. – Istenem… A rendőrségi kapcsolatom biztosított afelől, hogy a hely biztonságos.