– A rendőrségen belül is megvannak a saját embereik – mondta Emma, és az agya olyan gyorsan kezdett pörögni, mint amikor az oszlopok között kellett ugrania. – Hol van a húgom?

– A belső szobában alszik.

– Vidd őt a pincébe. Zárjátok magatokra a páncélajtót, és semmiképpen se nyissátok ki, amíg nem szólok!

– És te mit csinálsz? – kérdezte Adelina rémülten, miközben felébresztette a bódult Sophiet.

– Építőmérnök volt az apám – mondta Emma hideg elszántsággal a hangjában. – Tudom, hogyan kell szétszedni dolgokat. És azt is tudom, hogyan kell csapdát állítani.

Miután Adelina és Sophie biztonságba kerültek a pincében, Emma akcióba lépett. Nem volt nála lőfegyver, csak az a néhány eszköz, amit a ház fészerében talált. Elővett egy vastag acéldrótot, egy kalapácsot és néhány nehéz vascsövet.

A ház bejárati ajtaja halkan kattant. A zárat egy profi pillanatok alatt feltörte. A három férfi fojtott hangú, hangtompítós fegyverekkel lépett be a sötét folyosóra. Zseblámpáik fénye lassan pásztázta a falakat.

– Keressétek meg a nőket. Gyorsan és csendben végezzétek el a munkát – suttogta a vezetőjük.

Az első férfi a konyha felé indult. Ahogy átlépett a küszöbön, a lába beleakadt a sötétben kifeszített acéldrótba. Abban a pillanatban, hogy a drót megfeszült, a konyhaszekrény tetejére rögzített, hatalmas, öntöttvas serpenyőkkel és nehéz üvegekkel teli tálca hatalmas robajjal a fejére zuhant. A férfi eszméletlenül rogyott a földre.

A zajra a másik két fegyveres azonnal megfordult, és a sötét konyha felé irányították a fegyvereiket.

– Mi volt ez?! – szisztegte az egyikük.

Emma a folyosó sötét, felső fordulóján állt. A kezében egy hosszú, vastag vascsövet tartott. Nem remegett. A félelme már régen átalakult egyfajta hideg, kiszámított dühe. Nem én vagyok az áldozat. Már nem.

Amikor a második férfi óvatosan benézett a konyhába, Emma teljes erőből lecsapott a csővel, telibe találva a férfi fegyvert tartó kezét. A pisztoly hangos tompított pukkanással elsült, a golyó a padlóba fúródott, a férfi pedig felüvöltött a fájdalomtól, és elejtette a fegyvert. Emma egyetlen, jól irányzott rúgással a térdhajlatába küldte a férfit a padlóra, majd a vascsővel fejbe vágta.

A harmadik, a vezetőjük, most már észlelte a veszélyt. Hátraarcot csinált, és egyenesen Emma felé emelte a fegyverét. – Kis ribanc… – morogta, és meghúzta a ravaszt.

A golyó súrolta Emma vállát, aki fájdalmában a falnak csapódott. A férfi vigyorogva közeledett, de nem vette észre a padlón szétfolyt, csúszós étolajat, amit Emma alig tíz perccel korábban locsolt szét a folyosón. Amikor a fegyveres rálépett, a lába kicsúszott alóla, és hatalmas csattanással hanyatt vágódott, a koponyája a kemény tölgyfa padlónak csapódott. A fegyvere a földön csúszott, egyenesen Emma lábai elé.

Emma lehajolt, felvette a hideg fémet, és célra tartotta, pontosan a kábult férfi arcára szegezve. A mellkasa hevesen zihált, a vállából vér szivárgott, de a szemeiben jéghideg eltökéltség égett.

– Mondja meg az ügyfeleinek – suttogta Emma, bár tudta, hogy a férfi alig van eszméleténél –, hogy a játék szabályai megváltoztak.

Hajnalra a helyi, megbízható rendőri erők – akiket Adelina egyenesen a belügyminisztériumból mozgósított, kikerülve a korrupt helyi szerveket – megérkeztek a menedékházhoz. A három bérgyilkost megbilincselve vitték el. Ez a támadás volt az utolsó szög Victor Hale és a szindikátus koporsójában. Nemcsak emberölési kísérletért, hanem igazságszolgáltatás akadályozásáért is felelniük kellett.

A tárgyalás első napja globális médiaszenzáció volt. Az igazságügyi palota előtt több ezres tömeg tüntetett, miközben a rendőrség kordonokkal biztosította a helyszínt. A világ elitjének negyvenhárom tagját állították bíróság elé. Köztük volt Victor Hale, Robert Cross és több befolyásos politikus, bankár és cégvezető. A terem zsúfolásig megtelt újságírókkal, akik lélegzetvisszafojtva várták, hogy az ügy koronatanúja, Emma Carter, a tanúk padjára lépjen.

Amikor Emma belépett a terembe, a fényképezőgépek vakui úgy villogtak, mint a villámlás. Egyszerű, fekete kosztümöt viselt, a haját szorosan hátrafogta. Az arca sápadt volt, de a léptei határozottak. Ahogy elhaladt a vádlottak padja előtt, Victor Hale ráemelte a tekintetét. A férfi már nem volt az a magabiztos, gőgös milliárdos, mint a letartóztatása éjszakáján. Az arca beesett volt, a szemei pedig sötét gyűlölettel meredtek a fiatal nőre.

Emma azonban nem sütötte le a szemét. Visszanézett a férfira, majd elfoglalta a helyét a tanúk padján.

Az ügyész, egy szigorú, őszülő hajú nő, azonnal a lényegre tért. – Miss Carter, kérem, mondja el a bíróságnak, mi történt azon az éjszakán, miután ön és a többi kilenc nő átlépte azt a bizonyos acélajtót.

A teremben néma csend uralkodott, amikor Emma beszélni kezdett. A hangja eleinte halk volt, de ahogy felidézte az emlékeket, egyre erősebbé és határozottabbá vált. Részletesen, kegyetlen pontossággal írta le a földalatti csarnokot, a rothadó hús szagát, a víz csobogását és az éhes oroszlánok üvöltését. Beszélt a rettegésről, a pánikról, és arról, hogyan zuhant a mélybe az első lány, miután az oszlop megdőlt alatta.