„Amikor a húgom, Grace, még csak kisbaba volt, megbetegedett. Sokat vigyáztam Grace-re, amíg anyukám kezelésen esett át. Ezért tudom, hogyan kell a karjaimban tartani a babákat.”
Henrynek eszébe jutottak Mason korábbi szavai.
Tudom, milyen érzés, amikor egy fontos ember eltűnik.
„Hol van most a húgod?”
„A nagymamánkkal Maine-ben. Én is ott élek, kivéve a tanévet. Ösztöndíjas vagyok egy Boston melletti bentlakásos iskolában.”
– Claire intézte ezt?
„Nem. Az anyám segített, mielőtt meghalt. Claire segített azokban a dolgokban, amiket az ösztöndíj nem fedezett. Könyvek. Vonatjegyek. Zongoraórák.”
“Miért?”
Mason állkapcsa megfeszült. „Ezt már többször is megkérdeztem tőle.”
“És?”
„Azt mondta, hogy anyám egyszer segített valakinek a családjában. Azt mondta, hogy így viszonozta a kedvességet.”
Henrik hátradőlt.
Claire-nek nem voltak túlélő testvérei. Apja meghalt, mielőtt Henry megismerte volna, édesanyja, Margaret pedig négy évvel korábban. Claire ritkán beszélt a gyermekkoráról, legfeljebb töredékesen: a tengerparti nyarakról, a gyűlölt zongoraleckékről, az anyjáról, aki minden egyes levelet megőrzött, amit kapott.
„Miféle kedvesség?”
„Soha nem magyarázta el.”
„Sosem sürgetted?”
„Azt mondta. Majd szól, ha biztos lesz benne.”
„Miben biztos?”
Mason a fénykép felé nézett.
„Hogy kapcsolatban álltunk.”
A repülőgép zümmögött körülöttük.
Henryben felébredt egy régi, ismerős ösztön – az az ösztön, amely sikeressé tette. Amikor hiányosak voltak az információk, tényeket gyűjtött össze. Amikor az emberek kerülték a közvetlen válaszokat, azt kereste, aminek a felfedésétől féltek.
Claire egy zenei rendezvényen találta meg Masont.
Ismerte a halott anyját.
Tudta, hogy Rachel Brooks egy altatódalt énekelt a gyerekeinek.
És adott Masonnak egy fényképet, amelyen egy üzenet volt Henry feleségének kézírásával.
„Miért mész Zürichbe?” – kérdezte Henry.
Mason ismét megmozdult.
„Találkoznom kellene valakivel.”
“WHO?”
„Egy Anna Adler nevű nő.”
Henrik várt.
„Csak ennyit tudsz?”
„Küldött nekem egy repülőjegyet és egy címet. Claire azt mondta, hogy az út mindent elmagyaráz.”
– Mikor mondta ezt neked Claire?
„Körülbelül öt héttel ezelőtt.”
Öt hét.
Claire nyolc hónapos terhes volt.
Henry csak úgy emlékezett arra az időre, mint egy homályos pillanatra, tele megbeszélésekkel, babaszobai bútorokkal és késő esti beszélgetésekkel arról, hogy vajon készen állnak-e a szülőkké válásra. Claire szétszórtnak tűnt, de Henry feltételezte, hogy ideges a szülés miatt.
– Tervezte, hogy veled utazik?
„Azt mondta, hogy már Zürichben lesz.”
Henrik a sötétített ablak felé fordult.
Úgy tervezték, hogy Claire-rel együtt teszik meg ezt az utat.
Ez lett volna az utolsó útjuk, mielőtt több hónapra visszavonulnak a közélettől. Henrynek üzleti megbeszélései voltak Zürichben, és Claire azt mondta neki, hogy egy személyes ügyet szeretne rendezni, amíg ott vannak.
Halála után Henry szinte mindent lemondott.
Claire egyik orvosa azonban egy svájci specialistát ajánlott, aki átnézhetné Nora korai kórtörténetét. Henry ellenállt az újszülöttel való utazásnak, mégis elviselhetetlenné vált számára a közösen előkészített csendes házban maradás.
Így megtartotta a járatot.
Vajon Claire tudta, hogy Mason is benne lesz?
Vajon ő szervezte meg a találkozójukat?
Vagy ez volt az egyetlen esély?
Henry kinyitotta a telefonját, és csatlakozott a repülőgép vezeték nélküli hálózatához. Számos üzenet várt alkalmazottaktól, tanácsadóktól és igazgatósági tagoktól. Nem törődött velük.
Ehelyett Mara Levinnek írt, az ügyvédnek, aki Claire személyes ügyeit intézte.
Ismersz valakit, akit Mason Brooksnak vagy Anna Adlernek hívnak?
Mellékelt egy fotót a képről, és elküldte.
Mason figyelte őt.
„Kivel lépsz kapcsolatba?”
„Az ügyvédünk.”
„Nincs szükségem ügyvédre.”
„Nem mondtam, hogy megtetted.”
„Általában valami rosszat jelent, ha egy gazdag ember azt mondja, hogy ügyvédet hív.”
Mindennek ellenére Henry majdnem elmosolyodott.
– Sok gazdag emberrel találkoztál már?
“Elég.”
Nora halkan felnyögött.
Mason azonnal lenézett, de ezúttal Henry mozdult először.
„Hadd próbáljam meg.”
A fiú egy pillanatig tanulmányozta, majd óvatosan átvette Norát a karjaiba.
Henry úgy tartotta, ahogy Mason tette – függőlegesen a mellkasához szorítva, egyik kezével a fejét támasztva, a másikkal könnyedén a hátán pihenve.
– Nem olyan merev – mondta Mason.
„Nem vagyok merev.”
„Úgy nézel ki, mintha valami felrobbanó dolgot tartanál a kezedben.”
Henrik lazította a vállát.
“Jobb?”
“Egy kis.”
Nóra szemei kinyíltak.
Henry arra számított, hogy sírni fog, de a lány tágra nyílt szemmel, komolyan felnézett rá.
– Ismer téged – mondta Mason.
„Én vagyok az apja.”
„Ez nem mindig ugyanaz.”
A szavak halkak, szinte szórakozott hangok voltak, de Henry hallotta mögöttük a jelentést.
„Ismerted az apádat?”
Mason megrázta a fejét.
„Anyám azt mondta, hogy meghalt, mielőtt Grace megszületett.”
„Mi volt a neve?”
„Sosem mondta nekem.”
– Ez nem zavart téged?
„Minden nap zavart.”
Válaszában megnyilvánuló őszinteség elhallgattatta Henryt.
Rezgett a telefonja.
Mara válaszolt.
Hol vagy?
Henrik visszagépelte.
Claire zürichi járatán. Mason itt van.
A válasz szinte azonnal megjött.
Ne engedd elmenni, amikor leszállsz. Anna Adler közjegyző, akit Claire tavaly felbérelt. Van egy lezárt aktája. Claire utasításra adta, hogy csak akkor nyitható ki, ha te és Mason együtt vagytok jelen.
Henrik kétszer is elolvasta az üzenetet.
Aztán átadta a telefont Masonnak.
A fiú arca megváltozott olvasás közben.
– Ezt ő tervezte – mondta Mason.
„Úgy tűnik.”
– Akkor miért nem mondta el egyikünknek sem?
Henrik a fényképre nézett.
„Talán félt.”
„Rólad?”
