Egy milliárdos újszülött kislánya vigasztalhatatlanul zokogott az első osztályú repülőút teljes ideje alatt, dacolva minden dadus, orvos és szakember igyekezetével. Ám amikor a turistaosztályról előrelépett egy kamasz fiú, és csodával határos módon megnyugtatta a csecsemőt, a nagyhatalmú vezérigazgató még azt hitte, csupán egy véletlen jó cselekedetről van szó. Egészen addig, míg a fiú kopott hátizsákjából ki nem csúszott egyetlen gyűrött fénykép – feltárva egy olyan megsemmisítő titkot, amelyet a férfi néhai felesége magával vitt a sírba.

A kérdések Claire jelenlétének egyik eszközévé váltak. Minden titkát, amit felfedezett, olyannak érezte, mint egy újabb beszélgetést, amit Claire megtagadt tőle, pedig tudta, hogy soha nem állt szándékában meghalni.

– Mason – mondta –, nem kell semmit aláírnod.

A fiú ránézett.

„Nem kell velem jönnöd. Nem kell elfogadnod pénzt, szobát, iskolát vagy családot csak azért, mert Claire remélte, hogy mégis eljöhetsz.”

„Akkor pontosan mit akarsz?”

Henrik a nevét viselő sorra pillantott.

„Tíz percet akarok, ami alatt egyikünk sem dönt a hátralévő életéről.”

Mason szorítása kissé enyhült a hátizsákján.

Henry folytatta: „Utána elmehetsz. Nem foglak megállítani.”

Mason egy pillanatig nem szólt semmit.

Aztán az iroda ajtaja felé indult.

Henrik azt hitte, hogy elvesztette.

De Mason megállt, kezével a rézkilincsen.

– Tíz perc – mondta.

Kinyitotta az ajtót és kilépett a folyosóra.

Henrik követte.

A régi épület lépcsőháza keskeny és félhomályos volt, a lépcsőfordulónál egy magas ablak világította meg. Mason gyorsan lement, de ahelyett, hogy elment volna, átnyomakodott a főbejáraton, és megállt a kőből készült boltív alatt.

Az utca még mindig ragyogott a reggeli esőtől.

Az út túloldalán a Limmat folyó egyenletesen hömpölygött a régi épületek sorai között. Egy villamos haladt el a háztömb végén, ablakai aranylóan ragyogtak a szürke égbolt alatt.

Henrik néhány lépésnyire maradt.

Mason a folyót bámulta.

„Egész életemben” – mondta – „az emberek döntötték el, hogy mivel vagyok képes megbirkózni.”

Henry feljebb helyezte Norát a vállán.

„Anyám nem azért mondta, hogy rosszabb lett az állapota, mert vizsgáim voltak. A nagymamám azt mondja, hogy minden rendben van, mert nem akarja, hogy aggódjak. A tanárok akkor szerveznek megbeszéléseket a jövőmről, amikor én kint állok az ajtó előtt.”

Visszanézett az épületre.

„És Claire megkérdezés nélkül elkészítette a lakhelyemmel kapcsolatos papírokat.”

„Lehet, hogy szándékában állt megkérdezni.”

„Kifutott az idejéből.”

“Igen.”

Mason az ujjai között dörzsölgette hátizsákja rojtos pántját.

„Ez folyton megtörténik.”

Henrik várt.

Mason hangja elhalkult. „Az embereknek kifutnak az idejükből, és nekem csak az marad, amit ők a legjobbnak láttak.”

Nora halk, nyugtalan hangot adott ki. Henry az egyik kezét a hátára tette, és óvatosan ringatta.

„Nekem pont az ellenkező problémám van” – mondta.

Mason rápillantott.

„Az emberek azt várják, hogy én döntsek mindenben. Néha egyszerűen azért hozok döntést, mert mindenki erre vár.”

„Ez szörnyen hangzik.”

„Lehet.”

Mason majdnem elmosolyodott, de az arcáról eltűnt az arckifejezés.

Henrik a folyó felé nézett.

„Amikor Claire elmondta, hogy terhes, azonnal elkezdtem tervezni. Orvosok. Biztonsági őrök. Iskolák. Egy nagyobb ház, pedig már így is több szobánk volt, mint amennyit használtunk.”

– Azt mondta, hogy hagyd abba?

“Gyakran.”

„Mit akart?”

„Azt akarta, hogy mellette üljek és boldog legyek.”

Mason alaposan tanulmányozta.

„Megtetted?”

“Végül is.”

A vallomás váratlanul lelepleződve érezte magát Henryben.

„Azt hittem, a tervezés az, amivel megvédem az embereket” – folytatta. „Claire megértette, hogy a tervezés néha egyszerűen egy újabb módja annak, hogy elkerüljük a félelmet.”

Mason tekintete Norára vándorolt.

„Most félsz?”

“Állandóan.”

A válasz olyan gyorsan jött, hogy Mason pislogott egyet.

Henrik lenézett a lányára.

„Attól tartok, hogy rosszul fogom tartani. Rosszul fogom etetni. Kihagyok valami fontosat. Attól tartok, hogy úgy nő fel, hogy csak mesékből fogja ismerni az anyját, és én rosszul fogom mesélni a történeteket.”

„Nem fogod.”

„Kevesebb mint egy napja ismersz.”

– Láttam, hogyan nézel rá.

Henriknek erre nem volt mit válaszolnia.

Mason visszafordult az épület felé.

„Mi történik, ha nemet mondok a gyámságra?”

“Nem tudom.”

„Ez nem egy túl milliárdos válasz.”

„Lehet, hogy ez az első őszinte utam.”

Mason mosolya ezúttal tartós volt.

Visszatértek az emeletre.

Anna szépen összegyűjtötte a papírokat egy kupacba, de Claire levelét nyitva hagyta az asztalon.

– Van még valaki, akivel beszélnünk kell – mondta. – Mason nagymamája hívást vár.

Mason mosolya eltűnt. – Felvetted vele a kapcsolatot?

„Claire kért meg. Úgy gondolta, hogy ebbe a beszélgetésbe mindenkit be kell vonni, akit érint.”

Anna kinyitott egy laptopot, és elindította a videohívást.

A képernyő kétszer is megszólalt, mielőtt megjelent a kép.

Egy idős nő ült a világos konyhában, virágos függönyökkel a háta mögött. Ezüst haja lazán volt feltűzve a tarkójára, és vastag zöld kardigánt viselt, annak ellenére, hogy a délutáni napfény besütött az ablakon.

Mellette egy kislány állt, sötét fürtökkel és komoly barna szemekkel.

– Mason! – kiáltotta a lány.

Az egész testtartása megváltozott.

„Szia, Gracie.”

Grace olyan közel hajolt a képernyőhöz, hogy csak az egyik szeme és az orra fele maradt látható.

„Nagymama azt mondta, hogy Svájcban vagy.”

„Az vagyok.”

„Láttál egy hegyet?”

„A repülőről.”

„Esett hó?”

“Egy kis.”

„Hoztál nekem valamit?”

Mason Henryre pillantott. – Már körülbelül egy órája itt vagyok.

„Ennyi idő elég csokoládét venni.”

A feszültség ellenére Henry nevetett.

Grace végre észrevette őt.

„Ki az a férfi?”

„Ő Henri.”

Tekintete a karjában lévő babára vándorolt.

– Nóra az?

Mason meglepettnek tűnt. – Tudsz Noráról?

Grace lelkesen bólintott.

„Claire képeket mutatott nekem, mielőtt megszületett a baba. Azt mondta, Nora a te orrod lesz.”

Mindenki elnémult.

Mason úgy érintette meg az arcát, mintha elfelejtette volna, hogy néz ki az orra.