– A archívum nyilvánosságra hozta Rachel borítékját – mondta. – Van valami, amit mindkettőjüknek látniuk kell.
Amikor leszállt az este Zürichre, visszatértek az irodájába.
A faládát félretették. A helyén egyetlen krémszínű boríték feküdt.
Mason neve volt ráírva az elejére.
Nem Claire kézírása.
Nem Annáé.
– Az anyám írta – suttogta Mason.
Anna bólintott.
„A benne lévő levél Claire-nek volt címezve, de a borítékban az állt, hogy végül át kell adni neked.”
Mason leült.
Ujjai a papír felett lebegtek.
– Ki tudod nyitni? – kérdezte Henriktől.
Henrik nem nyúlt érte.
„Biztos vagy benne?”
Mason bólintott.
Henrik feltörte a pecsétet.
A benne lévő levél hat héttel Rachel halála előtt kelt.
Klári,
Ha ezt megtaláltad, akkor megtaláltad az igazságot anyánkról.
Bárcsak több időm lett volna megérteni, hogy ez mivé tesz minket. Bárcsak egy szobában ülhettünk volna, és vitatkozhattunk volna arról, hogy melyikünk örökölte a makacsságát.
Van valami, amit tudnod kell Masonról.
Mondtam neki, hogy az apja meghalt, mielőtt Grace megszületett.
Ez nem volt igaz.
Mason olyan gyorsan állt fel, hogy a széke a falnak csapódott.
Henrik abbahagyta az olvasást.
– Nem – mondta Mason.
Anna hallgatott.
Mason megrázta a fejét.
„Erről nem hazudna.”
Henrik leengedte a levelet.
„Nem kell folytatnunk.”
„Igen, tudjuk.”
“Kőműves-“
„Olvasd el.”
Henri lenézett a lapra.
Az apja él.
Adrian Vale a neve. Fiatalon ismerkedtünk meg, amikor mindketten zenét tanultunk. Feleségül akart venni, de én féltem, büszke voltam, és meg voltam győződve arról, hogy elveszítem Masont, ha beengedem Adrian családját az életünkbe.
Még Mason születése előtt elmentem.
Adriannak azt mondták, hogy a baba nem élte túl.
Henri hangja elcsuklott.
Mason arca elsápadt.
– Ez lehetetlen – suttogta.
Anna felállt a székéről, de Mason ellépett, amikor közeledett.
Henrik folytatta.
Évekkel később megtudtam, hogy Adrian Zürichbe költözött. Azt terveztem, hogy elmondom neki az igazat, de minden évben egyre nehezebb volt a vallomás. Aztán megbetegedtem.
Tudom, hogy a hallgatásnak következményei vannak.
Kérlek, ne mondd el Masonnak, amíg nem beszéltél Adriannal. Hadd magyarázza el, mit tudott, mit mondtak neki, és hogy akar-e Mason életének része lenni.
Mason megérdemli, hogy mindkettőjük közül én válasszak.
Egyetlen utolsó mondat volt.
Claire, Adrian még mindig őrzi a befejezetlen dalt, amit a fiunknak írtunk.
Henrik leengedte a levelet.
Olyan csend volt a szobában, hogy Anna könyvespolcán ketyegő óra természetellenesen hangosnak tűnt.
Mason a semmibe bámult.
– Anyám azt mondta, hogy meghalt.
– Lehet, hogy azt hitte, a hazugság könnyebb, mint az igazság – mondta Anna gyengéden.
„Azt írta, hogy tudja, hol van.”
“Igen.”
„Voltak még évei.”
“Igen.”
Mason az ablakhoz lépett.
Lent az esti fények csillogtak a folyó mentén.
Henry nem követte. Claire hangja ott motoszkált az emlékezetében.
Figyelj, mielőtt javítasz.
Hosszú csend után Mason megkérdezte: „Claire megtalálta?”
Anna arckifejezése megváltozott.
„Azt hiszem.”
Mason megfordult.
„Hiszed?”
„Claire megbeszélést szervezett ma estére.”
“Itt?”
Anna bólintott.
„Nem mondta el Adriannak, hogy Rachel az anyja nővére. Csak annyit mondott, hogy információi vannak a gyermekről, akit elvesztettnek hitt.”
Henri ránézett az órára.
A megbeszélés időtartama hét perccel telt el.
– Jön? – kérdezte Mason.
“Nem tudom.”
Megszólalt az épület bejárati csengője.
Mindenki lefagyott.
Anna a folyosó felé nézett.
A csengő ismét megszólalt.
Mason kezei ökölbe szorítódtak, nem dühtől, hanem az erőfeszítéstől, hogy mozdulatlan maradjon.
„Ezt nem tudom megcsinálni” – mondta.
Henrik mellé lépett.
„Nem kell.”
„Mi van, ha elmegy?”
– Akkor találunk egy másik utat.
„Mi van, ha nem hisz nekem?”
„Látni fogja a feljegyzéseket.”
„Mi van, ha hisz nekem?”
Henriknek nem volt válasza.
A kérdés ijesztőbb volt, mint az elutasítás.
Anna az ajtóhoz ment.
Halk hangokat hallottak a folyosóról, majd lassú léptek közeledtek az irodához.
Egy férfi jelent meg az ajtóban.
Negyvenes évei elején járhatott, sötét haja a halántékánál őszülő szálakkal tarkított. Egyik válláról egy kopott bőr kottatartó lógott. Nem tartott nála virágot, ajándékokat és gondosan előkészített beszédet.
Úgy nézett ki, mint aki reménykedés nélkül átszelte a várost.
Tekintete először Annára, majd Henryre, végül a Henry mellkasán ülő babahordozóra siklott.
Végre meglátta Masont.
A kottatartó lecsúszott a válláról, és a padlóra zuhant.
Egyikük sem szólt semmit.
Mason légzése felületessé vált.
Észre sem vette, amikor dúdolni kezdte azt a dallamot, ami megnyugtatta Norát a repülőn.
Az idegen arca megváltozott.
Befejezte a következő négy hangjegyet.
Mason megállt.
A férfi tekintete megtelt felismeréssel és hitetlenkedéssel.
„Rachellel sosem fejeztük be azt a dalt” – mondta.
Remegett a hangja.
„Csak egy embernek játszottuk.”
Mason rámeredt.
A férfi lassan benyúlt a kottatartójába, és elővett egy összehajtogatott, kézzel írott kottákat tartalmazó lapot.
A tetején, kifakult tintával, a következő szavak álltak:
Masonért.
De a cím alatt egy másik sort is hozzátettek Claire kézírásával.
Henrik közelebb lépett, hogy elolvashassa.
Elállt a lélegzete.
A jegyzet így szólt:
Adrian nem az egyetlen, akinek azt mondták, hogy Mason meghalt. Kérdezd meg tőle, hogy ki volt még a kórházban azon az éjszakán.
