Egy milliomos újra találkozik volt barátnőjével, aki most szegénységben él… és rájön, mit veszített.

1. RÉSZ

Santiago Moncadának pénze, vállalkozásai és egy Michoacánban mindenki által ismert vezetékneve volt. Mariana Castillónak csak egy fehér ruhája volt, amit a nagynénje varrt, egy csokor virág a kertből, és egy olyan szerelme, amiben jobban bízott, mint önmagában.

Az esküvő reggelén Santa Elena de los Pinos ünnepelni látszott. A templomot liliomok borították, a harangok zúgtak, és több mint 200 vendég várta, hogy lássa, amint a Moncada örökös feleségül veszi egy kisgazda lányát.

Don Ignacio Castillo házában Mariana egy antik tükör előtt fejezte be a készülődést. Amikor ruhában kijött, apja levette a kalapját, és úgy tett, mintha a padlóra nézne, hogy Mariana ne lássa a könnyeit.

– Ne kezdj el sírni, apa. Ha te sírsz, én is sírni fogok.

– Nem sírok. Por került a szemembe.

Mariana elmosolyodott, pedig a házat épp most söpörték ki.

A város másik oldalán Santiago az oltár előtt várakozott. Két éven át védte a családja előtt Marianával való kapcsolatát. Édesanyja, Doña Adela Moncada soha nem fogadta el, hogy egyetlen fia egy vagyon nélküli nőt vegyen feleségül.

Néhány perccel a szertartás kezdete előtt Doña Adela intett neki az első sorból.

– Gyere velem, sürgős.

A templom egyik mellékhelyiségében fényképeket, vallomásokat és számos képernyőfelvételt mutatott neki beszélgetésekről. E dokumentumok szerint Mariana azzal dicsekedett, hogy azért fog feleségül menni Santiagóhoz, hogy részesedést szerezzen a cégeiben és a családi földek egy részét.

– Ez mind színlelt – mondta Santiago, bár a hangja már nem csengett magabiztosan.

– Felbéreltem egy nyomozót. Vannak tanúk. Ha ma megházasodsz, kevesebb mint egy év múlva az a nő jogot szerez a vagyonodra.

A dokumentumokat megváltoztatták, de Doña Adela valódi neveket, dátumokat és részleteket tartalmazott. Tudta, hogy a fia félt, hogy kihasználják azok, akik pénzért keresték meg.

– Beszélj Marianával – mormolta Santiago.

–Hogy időt adjon neki egy újabb hazugság kitalálására? Ha van benned egy csepp méltóság, a hátsó ajtón távozol, mielőtt az egész állam nevetség tárgyává válsz.

Megszólalt a zene.

Santiagónak választania kellett a szeretett nő és az anya között, akiben egész életében megbízott. Lehunyta a szemét, eltette a dokumentumokat, és egy mellékajtón keresztül elhagyta a templomot.

Percekkel később Mariana Don Ignacióval karöltve jelent meg. Mosolyogva sétált, amíg fel nem nézett.

Az oltár üres volt.

A pap kerülte a tekintetét. A vendégek suttogtak. Az egyik keresztanya a parkoló felé rohant, de Santiago autója eltűnt.

Mariana mozdulatlanul állt a folyosó közepén, és olyan erősen szorongatta a csokrot, hogy a szárak fájtak a kezében.

– Apa, vigyél haza!

Don Ignacio meg akarta ölelni, de a lány megrázta a fejét. Apa és lánya a kijárat felé sétáltak, miközben az egész város tekintete rájuk szegeződött.

Mariana csak akkor sírt, amikor becsukta a hálószobája ajtaját. Ott levette a ruháját, gondosan összehajtotta, és egy bőröndbe tette, mintha elásna egy életet, amelyet még mindig nem értett, miért veszített el.

A következő napokban a lemondott esküvő vált Santa Elenában a kedvenc beszédtémájává. Egyesek azt állították, hogy Mariana becsapta Santiagót. Mások szerint egy szegény fiatal nőnek tudnia kellene, hogy a szerelmi történetek csak könyvekben történnek.

Három nappal később Mariana összepakolt egy bőröndöt, és elindult Moreliába. Kibérelt egy szobát egy panzióban, és mosogatni kezdett egy kis étteremben. Jobban szerette a hosszú napok kimerültségét, mint a szomszédai sajnálatát hallani.

Innen kezdett rosszul érezni magát.

A panzió tulajdonosa elkísérte a klinikára. Amikor az orvos közölte vele, hogy majdnem kilenc hetes terhes, Mariana hallgatott.

Gyereket várt Santiagóval.

Két napig habozott, hogy keresse-e, vagy örökre eltűnjön. Végül levelet írt.

„Nem foglak kötelességből kérni, hogy gyere vissza. Csak azt akarom, hogy tudd, hogy várom a gyerekedet. Ha valaha is szerettél, halld meg az én verziómat is, mielőtt elítélsz.”

A Moncada-rezidenciára küldte.

Doña Adela megkapta a levelet és elrejtette. Később válaszolt, utánozva fia beszédmódját.

„Ne gyere többé keresni! Nem tudhatom, hogy az a gyerek az enyém-e, és nem is szándékozom tudomást venni róla.”

Mariana a szobájában olvasta a választ. Érezte, hogy valami meghal benne, de úgy döntött, hogy a fia nem fog fizetni apja gyávaságáért.

Visszatért Don Ignacio tanyájára. Nem magyarázkodott semmit. Az apja akkor fedezte fel a terhességet, amikor egy receptet talált az asztalon.

Azon az estén az udvaron ült vele.

– Nem kell tudnom, ki okozott csalódást. Csak mondd el, mire van szükséged.

Mariana a vállára hajtotta a fejét.

– Hogy a fiam soha nem hiszi el, hogy tévedésből jött a világra.

– Akkor majd úgy nő fel, hogy tudja, mindketten várták.

A következő hetek apró tervek jegyében teltek. Don Ignacio rendbe tette a szobát, ahol Mariana gyerekkorában aludt. Varrt egy takarót, és elkezdett pénzt félretenni a szülés költségeire.

De egy reggel elviselhetetlen fájdalomra ébredt.

Amikor Don Ignacio belépett, a lányát sápadtan, a hasára támasztott kézzel találta.

Elvitte a falu egészségügyi központjába. Az orvos megpróbálta stabilizálni az állapotát, de nem volt elég felszerelés. Egy mentőautónak több mint két órába telt volna megérkeznie Moreliából.