Több próbálkozás után az orvos lehajtott fejjel távozott.

– Sajnálom, Don Ignacio. A baba szíve megállt.

Az ajtó mögött Mariana épp most vesztette el a fiát, akinek a létezéséről Santiago nem is tudott.

2. RÉSZ

Mariana a babája nélkül tért vissza a ranchra. Bezárkózott a szobájába, és délutánig ott is maradt. Don Ignacio leült a földre az ajtó mellé, hogy tudja, nincs egyedül.

Ahogy leszállt az est, kiment, bement a konyhába és begyújtotta a tűzhelyet.

– Nem kell tenned semmit – mondta az apja.

– Ha nyugton maradok, akkor gondolkodni fogok.

Úgy kezdett főzni, mintha minden mozdulata összeszedhetné magát. Elkészítette azt a pörköltet, amit az anyja szokott főzni, amikor ő még gyerek volt. Don Ignacio megkóstolt egy kanálnyit, majd lehunyta a szemét.

– Pont olyan íze van, mint anyukádnak.

Napokkal később Mariana megtalálta a nagymamája receptfüzetét. A hozzávalók között kézzel írott tippek is voltak: „Ne siess a tűzzel”, és „Az ételnek időre van szüksége, akárcsak a sebeknek”.

Ezek a kifejezések váltak az irányadójukká.

Mariana azzal kezdte, hogy 12 adag ételt adott el az útépítő munkásoknak. Később 30-at készített el. A sofőrök megtanulták felismerni a ranchot a frissen sült tortillák és a sült chili illatáról.

A keresetéből főzőtanfolyamra járt Moreliában. Hetente háromszor utazott az első busszal, napközben tanult, majd hazatért, hogy segítsen apjának.

Egyik délután egy guadalajarai pár ebédelt. A táj lenyűgözte őket, és megkérdezték, hogy tölthetnék-e ott az éjszakát.

Mariana felújította a szerszámoskamrát, kifestette a falakat, és elhelyezett benne egy Don Ignacio által restaurált ágyat. Így született meg a Posada El Regreso.

Először egy szobája volt, majd öt. Az étkező lett a hely szíve. A vendégek azt mondták, hogy ott nem vendégeknek, hanem családtagoknak érezték magukat, akik hosszú távollét után tértek vissza.

Mariana három falusi nőt és egy fiatal kertészt bérelt fel. Don Ignacio bougainvilleát ültetett a bejárathoz.

„Az embereknek valami szépet kellene találniuk, mielőtt átlépik a küszöböt” – mondta.

Hét év telt el.

Egy utazási újságíró megszállt az El Regresóban, és cikket közölt arról a nőről, aki egy tragédiát idegenek otthonává változtatott. A konyháról, a bougainvilleáról és a tűzhelyen főző Marianáról készült fényképek bejárták Mexikó-szerte.

Az egyikük odaért Santiago asztalához.

Addigra véget ért a Renata Alcázarral kötött házassága, melyet néhány hónappal Mariana elhagyása után kötöttek. Két éve éltek külön. Soha nem gyűlölték egymást, de szeretni sem sikerült soha.

Santiago elolvasta az egész cikket. Mariana láttán rájött, hogy hét éven át kerülte azt a kérdést, amitől a legjobban félt: mi lett volna, ha az anyja hazudott?

Egy telefonhívás adta meg neki a választ.

Doña Adela beteg volt, és látni akarta őt. Amikor Santiago megérkezett, fekve találta, törékenyebbnek, mint valaha.

– Be kell vallanom neked valamit – mondta. – A bizonyíték, amit az esküvőnk napján mutattam neked, hamis volt. Én gyártottam.

Santiago érezte, ahogy a levegő kiáramlik a szobából.

-Mert?

– Azt hittem, Mariana el fog távolítani a családtól. Azt hittem, hogy a házasság után eladod a részvényeidet, és vele elmész.

– Tönkretetted az életünket, mert féltél, hogy elveszíted az irányítást felette.

– Van még valami.

Doña Adela elővett egy dobozt. Benne Mariana levele volt, amelyben bejelentette a terhességét, valamint a válasz másolata, amelyet Santiagónak álcázva írt.

Mindkettőt elolvasta.

— Mi történt a gyerekkel?

Az anyja sírni kezdett.

–Mariana elvesztette az eszét. Az egészségügyi központ nem tudta időben ellátni.

Santiago felállt, de a lábai alig bírták el.

– Elvetted tőlem a lehetőséget, hogy találkozzam a fiammal.

-Tudom.

– Nem. Nem tudod. Mert te döntöttél így. Gyáva voltam, de te a gyávaságomat három ember halálos ítéletévé változtattad.

A levéllel a zsebében elhagyta a házat, és Santa Elenába hajtott.

Késő délután érkezett a fogadóba. Egy nyitott ablakon keresztül látta Marianát a konyhában dolgozni. Hét év telt el már, de felismerte a lány módját, hogy megkóstolja a szószt, és csendben vár, mielőtt sót ad hozzá.

Don Ignacio kiment a teraszra, és megállt, amikor meglátta. Egy szót sem szólt hozzá. Visszament a házba.

Röviddel ezután Marianna megjelent az ajtóban.

Nem úgy nézett ki, mint az a fiatal nő, akit magára hagytak a templomban. Szilárd nyugalom áradt belőle, amit a válaszok nélküli túlélés után érzett.

– Mit csinálsz itt?

– Anyám elmondta nekem az igazat.

Mariana keresztbe fonta a karját.

– Melyik rész?

Santiago elővette a levelet.

Felismerte a saját kézírását és elsápadt.

– Akkor válaszolj – mondta. – Tudtad, hogy várom a gyerekedet?

– Ma tudtam meg.

– És milyen választ kaptam?

– Soha nem írtam le.

Mariana úgy bámult rá, mintha hét évnyi emlék váltotta volna fel a helyét.

– El kell mondanod, mi történt – kérte Santiago.

Kinyitotta az ajtót.

– Gyere be. De ha meghallod az igazságot, többé nem bújhatsz majd anyád mögé.

3. RÉSZ

A konyhában szemtől szemben ülve Mariana felidézte a kora reggelt, amikor elvesztette a babáját, az orvosi felszerelés hiányát, és azt, hogy üres karokkal tért vissza a ranchra.

– Míg én próbáltam nem meghalni, te egy másik életet kezdtel.