„Nem tudjuk, hogy ugyanúgy fognak-e növekedni” – jegyezte meg Santiago.
– Nem kell ugyanúgy nőniük. Csak helyre van szükségük.
Hónapokkal később, ugyanazon fák alatt, Santiago megfogta Mariana kezét.
– Nem akarlak arra kérni, hogy menj vissza oda, ahol voltunk. Az a két fiatalember már nincs itt. Tudni akarom, hogy az a nő, aki ma vagy, tud-e valamit építeni azzal a férfival, aki én próbálok lenni.
Marianna hosszan nézte őt.
– Nem ígérhetem, hogy soha nem fogok emlékezni az üres oltárra.
– Nem akarom, hogy elfelejtsd.
– Azt sem garantálhatom, hogy nem fogok félni.
– Csak azt kérem, hogy engedjetek maradnom, amikor megjelenik ez a félelem.
Mariana beleegyezett, hogy megpróbálja napról napra.
A következő évben összeházasodtak a Posada El Regreso kertjében. A szertartás kis létszámú volt. Don Ignacio elkísérte lányát Santiagóba, aki a jacarandafák alatt várta.
Doña Adela a hátsó sorban ült. Elkezdte a terápiát, és már nem próbálta irányítani fia életét. Mariana nem hívta fel az anyját, és nem is tett úgy, mintha minden elfelejtődött volna, de hagyta, hogy megossza vele azt a pillanatot.
A szavazás során Santiago szólalt fel először.
Amikor először megígértem, hogy szeretlek, elfutottam, mielőtt kimutathattam volna. Ma nem ígérem, hogy tökéletes leszek. Megígérem, hogy hallgatok rád, mielőtt bármilyen más hangnak hiszek, és hogy akkor is maradok, amikor az igazság kemény.
Mariana ökölbe szorította a kezét.
–Nem ígérem, hogy eltörlöm a múltat. Megígérem, hogy nem fogom arra használni, hogy megbüntessem a jövőt, amelyet építeni akarunk.
Egy évvel később megszületett lánya, Elisa Luz. Don Ignacio a bölcsőt egy ablak mellé helyezte, ahonnan láthatók voltak a jacarandafák.
Santiago könnyes szemmel ölelte a babát. Mariana odalépett hozzá, és a vállára hajtotta a fejét.
Az elvesztett fiút soha nem pótolták. Tovább élt az alapítvány nevében és minden nőben, aki az ő története miatt részesült orvosi ellátásban.
A fogadó tovább növekedett, de mindig Mariana nevén maradt. Santiago megértette, hogy szeretni őt nem azt jelenti, hogy megmentjük vagy birtokoljuk azt, amit felépített, hanem azt, hogy mellette sétálunk anélkül, hogy soha többé döntéseket hoznánk helyette.
A bejárat előtt a két jacarandafa eltérő ütemben nőtt. Az egyik magasabb volt; a másik virágzott ki előbb. Ágaik azonban végül összeértek az ösvényen.
Mint ők.
Mert vannak történetek, amelyek nem arra kapnak második esélyt, hogy megismételjék a múltat, hanem arra, hogy egy teljesen új jövőt építsenek azzal az igazsággal, ami korábban hiányzott belőlük.
