Kinyitotta a száját. Ekkor hallatszott, hogy egy hintó megáll a karám előtt.

A látogató feketébe volt öltözve és bőrtáskát cipelt. Levette a kalapját a munkás előtt.

– Don Gabriel Alcázar. Ernesto Salcedo vagyok. A nagyapád küldött.

Luciana ismerte ezt a vezetéknevet. Az Alcázar család több régióban is birtokolt tanyákat, raktárakat és szarvasmarha-tenyésztési vállalkozásokat.

Gábriel elsápadt.

– Megmondhatod neki, hogy élek.

– Bocsánatot akar kérni. Arra utasított, hogy ismételjem meg ezeket a szavakat, mindenféle feltétel nélkül.

Salcedo levelet hagyott, és visszavonult a falu fogadójába.

Luciana nem kérdezte, mennyi pénz van a név mögött.

– Mióta tervezed, hogy elárulod, ki vagy?

Gabriel ránézett, képtelen volt újra elrejtőzni.

Szülei gyermekkorában meghaltak. Nagyapja, Ignacio Alcázar, tanárok, lovak és könyvelési könyvek között nevelte fel. Ő intézte el a házasságát is egy üzlettársa lányával.

Amikor Gabriel visszautasította, Ignacio azzal fenyegette, hogy kitagasztalja.

„Anyám vezetéknevét használva távoztam” – magyarázta. „Közbeküzdöttem magam ide. Aztán találkoztam veled, és féltem, hogy elveszítem az egyetlen életet, amit valaha választottam.”

Luciana kihúzta magát az öleléséből.

– Ezt az életet választottam anélkül, hogy teljesen tudtam volna róla.

-Tudom.

– Nem volt jogod eldönteni, hogy melyik igazságot viselem el.

Gábriel lehajtotta a fejét.

– Nem. És nem fogom a gyávaságomat szerelemnek nevezni.

Azon az éjszakán külön aludtak. A férfi egy székben maradt, míg a lány a priccsen sírt. A csendet sem arannyal, sem szép magyarázattal nem lehetett megjavítani.

Hajnalban Luciana papírt és tintát adott neki.

– Írj a nagyapádnak. Aztán beszélünk Salcedóval apám adósságairól. Minden lépésről tudni akarok.

Gabriel engedelmeskedett. Levelében nem örökséget kért: azt kérte, hogy mindenféle szerződés nélkül beszélhessen. Valami nehezebbet ígért Lucianának, mint egy farm megmentése: soha többé nem titkol el előle egy olyan döntést, amely mindkettőjüket érinti.

A bizalom lassan visszatért. Gabriel nyitva hagyta nagyapja levelét az asztalon, és Luciana elolvasta, amikor készen állt. Salcedo elmagyarázta, mi tartozik az öregemberhez, és mit örökölhet Gabriel, anélkül, hogy saját vagyonként mutatta volna be, amivel még nem rendelkezik.

Egyik délután, amikor Luciana látta, hogy éppen egy takarót foltoz, megkérdezte tőle, hogy szándékában áll-e felhagyni ezzel a mesterséggel, ha újra meggazdagodik.

– Ha elszakad a takarónk, valakinek meg kell varrnia – felelte.

Mosolygott, de aztán komoly lett.

– Nem akarom, hogy a szegénységünk egy olyan próbatétellé váljon, amin át kell esnünk.

Gábriel letette a tűt.

–Ez volt az életünk. És volt olyan szenvedés, amitől megkímélhettelek volna, ha őszinte vagyok.

Luciana a férfi kezére tette a kezét. Még mindig voltak kérdései. Most először tűnt úgy, hogy a férfi hajlandó mindegyikre válaszolni.

A védőszent ünnepe harangszóval és konfettivel érkezett. Fabián kifizette a zenészeket, és kihasználva a zenekar szünetét, felmászott a zenepavilonra.

Megjelenített egy keresési értesítést.

„Van közöttünk egy szélhámos. Betör a birtokokra, elcsábítja a lányokat, és eltűnik a pénzzel.”

A metszet egy férfit ábrázolt, aki halványan hasonlított Gabrielre. Damian volt az első, aki felkiáltott, hogy felismeri.

A tekintetek megváltoztak. Egy nő elrántotta a fiát Lucianától.

Gábriel megkérte, hogy megvizsgálhassa a dokumentumot.

–Megmutatom az igazolványomat a hatóságoknak. Az az ember nem én vagyok.

– Akkor miért kell bujkálnod? – felelte Fabián.

Luciana a férje mellett állt.

– Mert jobban szereted a látványosságot, mint a sakkot.

Nem sikerült elfojtania a morgást. Sértések közepette hagyták el a teret, miközben Salcedo táviratozott, hogy információkat kérjen az állítólagos szökevényről.

Fabian megértette, hogy kevés ideje van.

Két nappal később eltűnt a munkások bérére szánt pénz. Az üres fiókban megtalálták Gabriel piros zsebkendőjét, amelyet a ruhaszárító kötélről loptak el.

Damián a kunyhóhoz vezette a vidéki rendőröket. A családjukat etetni vágyó mezőgazdasági munkások követték őket.

– A karámban dolgoztam – mondta Gabriel. – Kérdezd meg azokat, akik velem voltak.

A parancsnok megmutatta a társaság hirdetményét, és elrendelte a letartóztatását. Luciana megpróbálta megragadni a kezét, de egy őr szétválasztotta őket.

– Keresd Salcedót – sikerült kinyögnie Gabrielnek. – Jacinta veled marad.

Simon elszaladt a falu felé.

Azon az estén Fabián egy kosár gyümölccsel kopogott az ajtón.

– Biztosíthatom a szabadságodat. Mindig is tudtam, hogyan kell megoldani a nehézségeket.

Luciana letette a kosarat a földre.

– Mondd, amit akarsz.

– Hagyd békén. Gyere velem. Ha minden elrendeződik, majd találunk módot az esküvőre.

Hányingere volt, de ennek semmi köze nem volt a terhességhez.

– A férjemet szabadon engedik, mert ártatlan.

Fabian a kezével az ajtóra tette a kezét.

-Az ártatlanságnak barátokra van szüksége.

– Tanúkra is szüksége van – felelte Jacinta bentről.

A uzsorás meglátta a szakácsot, hátralépett, és anélkül távozott, hogy átvette volna az ajándékát.

Luciana remegett, amikor biztonságba került. Jacinta addig ölelte, amíg lélegzetet nem kapott.

Másnap Salcedo bemutatta Gabriel dokumentumait, és kérte a bizonyítékok felülvizsgálatát. A távirati válasz megerősítette, hogy a bejelentésben szereplő férfit hónapok óta egy másik államban tartják fogva. A parancsnok azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a férjet börtönben tartsák a rablás miatt.

Luciana elkezdte kikérdezni azokat, akik aznap délután dolgoztak. Leírta a válaszaikat, bár néhányan bezárták az ajtót, amikor meglátták.