Simón anélkül tanulhatott, hogy elhagyta volna anyját. Jacinta folytatta a főzést, bár most már voltak segítői, és minden héten pihent. Soha többé senki nem vonta le a beteg ló költségét a napi béréből.
A karám melletti viskót sem bontották le. Gabriel kijavította a falakat, Luciana pedig megtartotta a muskátlikat. Átalakították egy hellyé, ahol a munkások találkozhattak, elolvashatták a hirdetményeket és elmondhatták a szükségleteiket. A régi asztalon ott maradt egy kancsó víz, papír és egy toll. Luciana minden szombaton odament, hogy meghallgassa; tudta, mennyire fájhat egy csukott ajtó.
Amikor Luciana és Gabriel lánya megszületett, Ignacio Don Teodoróval várakozott a hálószoba előtt. A két férfi, akik hozzászoktak az utasítások osztogatásához, engedelmeskedtek Jacinta minden utasításának.
Esperanzának hívták.
Gabriel a munka nyomaitól még sáros kezével tartotta. Luciana látta, hogy az öregember tétovázva közeledik.
– Szabad? – kérdezte Ignacio.
Az unokája átadta neki a lányt.
Az aranyóra nyitva feküdt az asztalon egy kék takaró mellett. Hosszú évek óta először senki sem nézett rá.
