Simonnak eszébe jutott, hogy Damian szalmával a ruhájában bukkant elő az elhagyatott pajtából. Jacintának pedig eszébe jutott néhány új csizma és egy hirtelen kiegyenlített szerencsejáték-tartozás.

Együtt mentek a pajtához. Egy deszka alatt találtak egy zacskót, rajta a Las Jacarandas pecséttel.

Luciana ki akarta nyitni. Megállt.

– Ha hozzáérünk, azt fogják mondani, hogy mi tettük oda.

Jacinta őrködött, míg a többiek Salcedót keresték. Az ügyvéd egy közjegyző és két tanú kíséretében tért vissza. Megszámolták a pénzt: minden megvolt. Ugyanebben a táskában volt Fabián egy üzenete is, amelyet a brigádvezetőnek címzett, és amelyben jelezte, hová rejtse el a pénzt.

Damian azért tartotta meg, hogy megvédje magát a bűntársától.

Aznap délután kinyílt a cella ajtaja. Gabriel kimerült arccal lépett ki, és Lucianát látta ott várakozni Jacinta és Simón között.

Szó nélkül ölelték meg egymást. Ezúttal, amikor Gabriel megköszönte, úgy érezte, hogy valakinek olyasmit köszön meg, amit pénzzel nem lehet megvenni.

Damiant letartóztatták. Fabián tagadta, hogy felismerte volna a kötvényt, és ügyvédet fogadott. A nyomozás folytatódott, de a hagyatékból származó váltók továbbra is esedékesek voltak.

Mielőtt megakadályozhatták volna, megérkezett az árverési értesítés.

Don Teodoro aznap éjjel megbetegedett. Adela, a felesége, kócos hajjal és vörös szemmel jött le a viskóba.

– Apád keres téged. Sokkal korábban kellett volna jönnöm.

Luciana elkísérte. Don Teodoro mintha néhány hét alatt is éveket öregedett volna.

„Meg akartam menteni ezt a házat azzal, hogy odaadtalak egy férfinak” – mondta. „És most elveszíthetem mindkettőt.”

Leült az ágy mellé.

–Itt vagyok. De Gabriel a családom is.

Az apa csukott szemmel bólintott.

– El tudnál jönni?

Gabriel hivatalos meghívásra várás nélkül érkezett. Don Teodoro még azelőtt bocsánatot kért tőle, hogy megtudta volna a valódi vezetéknevét. Ez a különbség tartotta fenn Lucianát, amikor röviddel ezután a fiatalember elmesélte a történetét.

A földbirtokos csendben hallgatott.

– Anélkül is tisztelhettelek volna, hogy bármit is tudtam volna erről – mormolta végül. – Ezt nem fogom magamnak egykönnyen megbocsátani.

Gábriel a kezét nyújtotta neki.

– Kezdjük azzal, hogy tiszteljük azokat, akik még mindig itt dolgoznak.

Az árverést hétfőre tűzték ki. Ignacio válasza nem érkezett meg. Salcedo megerősítette, hogy a levelet megkapták, de nem tudta, miért hallgat az öreg.

Gabriel elkezdte árulni az órát. Luciana megállította.

– Ez nem lesz elég. Beszéljünk az ügyvéddel, és számoljuk ki.

Tervük az volt, hogy behajtják a jogtalanul felszámított kamatot, eladják az állatállomány egy részét, és vevőt találnak a megműveletlen földekre. Még így is pénzszűkében voltak.

Az aukció előestéjén Gabriel üres kézzel tért vissza a postáról.

Luciana a karám mellett ülve találta rá.

– Még ha elveszítjük is a birtokot, soha többé nem választok helyetted – mondta.

Leült mellé.

– Aztán elkezdtünk valami biztosat érezni.

Hétfőn megtelt a tér. Don Teodoro Adelára támaszkodva érkezett; Luciana egy mappában vitte a számláit. Fabián a közjegyző mellett várakozott, láthatóan begyakorolt ​​mosollyal.

Az esemény kezdete előtt kerekek zörgését lehetett hallani a köveken.

Egy hintó megállt. Egy sovány öregember szállt ki belőle, bottal a kezében és ugyanazzal a búzaemblémával az óráján.

Gabriel nem haladt előre. Ignacio igen.

„Azért késtem, mert szégyelltem magam, hogy anélkül jöttem, hogy tudtam volna, hogyan kérjek bocsánatot” – mondta. „Aztán rájöttem, hogy a várakozás csak rontott a helyzeten.”

A fiatalember úgy érezte, mintha visszatérne a gyermekkorába.

– Nem fogadom el azt a házasságot.

– Soha nem lett volna szabad ezt kérnem tőled.

Ignacio Salcedo kezébe adta a botot, és széttárta a karjait. Gabriel lassan közeledett. Amikor átölelte, az öregember sírni kezdett.

Fábián közbeszólt:

– Egy adósság miatt gyűltünk itt össze.

Salcedo átadott egy dossziét a közjegyzőnek. Elegendő fedezet állt rendelkezésre a követelt összeg kifizetéséhez, letétbe helyezték az eladás felfüggesztésére, amíg a dokumentumokat felülvizsgálják. A vitatott összegeket a megfelelő jogi csatornákon keresztül fogják követelni.

Aztán megmutatta Luciana apja irodájából megőrzött másolatait. A Fabián által bemutatott váltókhoz képest megváltozott kamatlábakat és összegeket mutattak.

A hitelező mosolya eltűnt.

– Egy gazdag család bármit elő tud állítani.

– Ezek a másolatok már azelőtt itt voltak, hogy megtudtuk volna Gabriel vezetéknevét – felelte Luciana.

Az árverést felfüggesztették. Egy tisztviselő értesítette Fabiánt, hogy bíróság előtt kell megjelennie a hamisítás vádjával és a rablásban való esetleges részvételével kapcsolatban. Amikor megpróbált elmenekülni, a vidéki rendőrség elállta az útját.

Hónapokkal később a bizonyítékok és Damian vallomása mindkét férfi elítéléséhez vezetett. A visszaszerzett pénzt visszautalták a kincstár számláira.

De azon a reggelen Gabriel nem Fabián esésére emlékezett a legjobban.

Egy munkás közeledett, kalappal a kezében.

– Azt mondták, hogy étel nélkül hagytál minket. Megsértettelek.

Gábriel a mögötte várakozókra nézett.

„Szükségük volt a fizetésükre. Értem. De legközelebb hallgass meg, mielőtt ítélkezel.”

Luciana kérte, hogy először a hátralékokat fizessék ki. Ignacio beleegyezett, hogy egyértelmű megállapodás révén finanszírozza a felépülést anélkül, hogy unokáját kényszerítené a fővárosba való visszatérésre.

Don Teodoro átadta az adminisztrációt a lányának. Eladtak egy kis földet, és megtartották azt, ami a munka fenntartásához szükséges volt. Felújították a házakat, megnyitottak egy kis iskolát, és beteggondozókat alkalmaztak.