– Soványnak tűnt az északi kerítés mellett. Három évvel korábban elbocsátották. Az eladó állatok közé tettem.

–Nem bocsátották el. Elveszett.

–Leltározási célokból ugyanaz volt.

Lucia egy lépést tett feléjük.

– Nem eladás céljából.

Mauricio megvetően nézett rá.

– Ez egy tanyaügy.

– A nevem szerepel a vételi szerződésen. Ez már nem csak a ranch ügye.

Esteban kinyitotta a magával hozott példányokat.

—Canela a sisakproblémák miatt használhatatlannak tűnik.

– Megvoltak neki.

– Most már egészséges.

– Felépült.

– Mikor? Azelőtt vagy miután megpróbáltad eladni?

Mauricio hallgatott.

Esteban szégyenérzetet érzett. Évekig jobban bízott ebben az emberben, mint bármelyik alkalmazottjában. Mauricio ott volt, amikor az apja meghalt. Segített a ranchnak talpon maradni az aszályok, a nehéz szülés és a banki adósságok idején.

– Te vezetted ezeket a feljegyzéseket – mondta Esteban.

– Mert folyton szerződéseket kerestél, marhákat vásároltál, vagy bankokkal tárgyaltál.

– Ez nem jogosított fel arra, hogy lovakat rejtegess előlem.

Mauricio szárazon felnevetett.

– Ugye? Az életemet adtam ezért a helyért. Amikor apád meghalt, alig tudtad, hogyan kell könyvelni anélkül, hogy megfulladnál. Én maradtam.

– És én fizettem neked.

—Egy fizetés.

– A fizetés, amiben megegyeztünk.

Mauricio közeledett.

– A vezetékneved ott van a kapun. Az enyém sosem volt ott. Annyi év után kezded azt hinni, hogy te is megérdemelsz valamit.

Lucía Estebant figyelte. Nem a pénz volt a csapás. Az volt a felfedezése, hogy egy szinte családtagnak tartott férfi a sokéves bizalmat ürügyként használta fel egy képzeletbeli adósság behajtására.

– Eladtad azokat a lovakat, amiket elveszettnek vagy haszontalannak jelöltél meg, és megtartottad a pénzt? – kérdezte Esteban.

– Eladtam azokat az állatokat, amelyeket a tanya már veszteségesen felszívott.

– A püspök visszatért.

— 3 év után.

– És még mindig az enyém volt.

Mauricio Lucíára mutatott.

– Add vissza neki a pénzét, és kész. Senki sem veszít.

– Elveszítem az irányítást a saját farmom felett.

Mauricio arca megkeményedett.

– Nem tudod bizonyítani, hogy minden eladás ilyen volt.

– Nem kell mindent bizonyítanom ahhoz, hogy tudjam, nem bízhatok benned.

A mondat nagyobb erővel hatott, mint egy ütés.

Mauricio elsápadt.

– Kirúgsz engem?

-Igen.

– Mindazok után, amit apádért tettem.

– Ne használd fel az apámat ennek igazolására.

Ugyanazon a délutánon a konfliktus elérte a családi házat is. Doña Teresa, Esteban édesanyja, meghallotta a vitát a verandáról, és dühösen előjött.

– Mauricio életben tartotta ezt a ranchot, miután apád meghalt!

Esteban felé fordult.

– Titokban lovakat is árult.

„Lehet, hogy rossz döntéseket hozott, de azzal, hogy tolvajként dobtad ki, megalázod apád emlékét.”

Mauricio hallgatott, élvezve minden egyes szót.

Esteban nagyot nyelt.

– Anya, a szeretet nem teszi a tiéddé azt, ami másoké.

– Apád úgy bánt vele, mint a testvérével.

– Pontosan ezért fáj jobban.

Mauricio felvette a kalapját.

– Amikor eljön a tél, és kevesebben lesznek, akik minden kerítést ismernek, emlékezni fogsz rám.

-Valószínűleg.

– Akkor gondold át.

– Már gondoltam rá. Mától nem dolgozol itt.

Mauricio két lépést tett, majd megállt.

„Ha ezt a hatóságok elé viszed, mindenki tudni fogja, hogy a tanyád még a saját állatait sem tudta volna kordában tartani.”

– Jobban szeretném, ha tudnák, hogy felfedeztem egy problémát, ahelyett, hogy továbbra is úgy tennének, mintha nem létezne.

Lucía valami sötét dolgot látott átfutni a volt művezető szemén.

Mauricio búcsú nélkül távozott.

Dél előtt Doña Inés lemondta az Obispo eladását, és minden pesót visszaadott Lucíának. Canelát addig őrizetbe vették, amíg Esteban be nem mutatta az eredeti dokumentumokat. A nyugták másolatai még ennél is nyugtalanítóbb dolgot mutattak: az Inésnek megadott árak nem egyeztek meg a Rancho Cárdenas bankszámlájáról befizetett összegekkel.

Alkonyatkor Esteban visszatért az irodába, és kinyitott öt évvel ezelőtti könyveket.

Javításokat, törléseket és olyan állatokat talált, amelyek az engedélye nélkül tűntek el a leltárból.

Lucia az ajtóban állt.

-Hány?

— Még nem tudom.

– Ellenőrizzem a megmaradt lovakat?

Esteban felemelte a fejét.

– Még mindig keresel munkát mindezek után?

–Munkát keresve jöttem. Egy katasztrófát találtam. A kettő nem ugyanaz.

Esteban most először mosolygott egész nap.

– Hat lovam van, amelyeknek a feljegyzései már nem keltenek bennem bizalmat. Tudnom kell, mit rejtenek a papírok, és mit mondanak az állatok.

– Ellenőrizhetem őket.

— Holnap kezdés.

-Fizetés?

– Napi 500 dollár, étkezés és szállás.

– 550 dollár és egy istálló a kancámnak.

—525 dollár.

Lucia kinyújtotta a kezét.

-Üzlet.

Esteban megölelte.

Azon az estén, miközben a karám felé tartottak, Bishop hirtelen felemelte a fejét.

Egy rövid füttyszó hallatszott a sötét ösvény felől.

A ló megfeszült.

Lucia megállt.

Esteban felismerte a sípot.

Nem az övé volt.

Mauricio ezzel a hívással gyűjtötte össze a lovakat.

A püspök erősen megrántotta a kötelet.

És a régi pajta mögül egy árnyék bukkant elő, nyerget tartva a kezében.

3. RÉSZ
Estebannak sikerült megragadnia a gyeplőt, mielőtt Bishop a sötétségbe vetette volna magát. Lucia nem sikított, és nem is futott az alak után. Levett egy lámpát az oszlopról, megvilágította az ösvényt, és felfedezte, hogy az árnyék nem Mauricio.