Tomás volt az, egy 19 éves mezőgazdasági munkás, aki kevesebb mint egy éve dolgozott a farmon.

A fiú lebénult.

– Nem tettem semmit – dadogta.

Esteban látta a kezében a nyerget.

– Akkor magyarázd el, miért bújsz a pajta mögött, és miért hívod Bishopot Maurice sípjával.

Tamás lehajtotta a fejét.

– Megkért, hogy vegyek egy nyerget.

-Amikor?

– Ma délután. Indulás előtt.

Lucia a fiatalemberre nézett.

– Melyik ló?

Tomás a régi felszerelésére mutatott, amit viselt. Esteban azonnal felismerte a szoknya alatti billogozóvasat: Rancho Cárdenasé volt.

– Hová akartad vinni?

– Az északi karámba.

– Mauricio már nem dolgozik itt.

– Nem tudtam, hogy komolyan gondolja a kirúgását.

Esteban mély levegőt vett.

– Ettől a pillanattól kezdve semmit sem tehetsz, amit Mauricio kér tőled. Ha tudsz valamit az eladásra kínált lovakról, most azonnal jelentsd.

Tamás remegni kezdett.

– Soha nem adtam el egyet sem.

– Én ezt nem kérdeztem.

A fiú a ház felé nézett.

– Mauricio néha küldött nekem állatokat az északi karámba. Azt mondta, hogy leszerelték őket, és hogy nem akarom, hogy a dolgozó állatok közelében legyenek.

-Hány?

– Nem tudom. Néhányan napokig maradtak. Mások gyorsan eltűntek.

– Ki jött értük?

– Különböző emberek. Egyszer egy teherautó érkezett Guanajuatoból. Máskor pedig néhány vevő Jaliscóból.

Esteban úgy érezte, hogy a probléma nagyobb, mint azt be akarta vallani.

– Kaptál pénzt?

– Soha. Mauricio azt mondta, hogy az eladások legálisak voltak.

Lucia leguggolt a nyereg mellé, és végigfuttatta az ujjait egy friss varráson.

—Ez a tartó nemrég használatban volt.

Tamás bólintott.

– Mauricio akkor használta, amikor lovakat vezetett az északi karámba.

Esteban úgy döntött, hogy semmi máshoz nem nyúl. A nyerget az irodában tárolták, feljegyezték az időpontot, és megkérték Tomást, hogy írja le, amire emlékszik. Másnap reggel Esteban elvitte a feljegyzések, a nyugták és a nyilatkozat másolatait a városközpontban működő ügyészségre. Nem követelt letartóztatásokat, és nem gyártott vádakat. Egyszerűen átadta a dokumentumokat, és kérte, hogy vizsgálják ki az esetleges jogosulatlan eladásokat.

Aztán visszatért a tanyára.

Fél nyolckor Lucía már a karámok előtt várakozott.

– Azt hittem, egész nap a városban leszek.

– Nem szándékozom hagyni, hogy Mauricio elvegye tőlem a ranch-i munkámat is.

Lucía kinyitotta az első karám ajtaját.

—Akkor kezdjük.

A következő néhány órában lovat lóról lóra ellenőrizték. Lucía nem bízott a könyvben lévő jegyzetekben. Megfigyelte, hogyan járnak, hogyan reagálnak a nyeregre, melyik lábukat védik, és mely mozdulatokat kerülik el.

Az első állatot agresszívként sorolták be. Idegesnek bizonyult, de kezelhetőnek.

A második tartósan sántának tűnt. Enyhe érzékenységet mutatott a rosszul illeszkedő cipője miatt.

A harmadik egy kanca volt, amelyet „veszélyes temperamentummal” nyilvántartottak. Lucia rájött, hogy rémülten hátrált meg, valahányszor egy férfi felemelte a kötelet.

„Ez nem temperamentum” – mondta. „Ez emlékezet.”

Esteban összevonta a szemöldökét.

-Visszaélés?

„Nem tudom biztosan megmondani anélkül, hogy látnám. De valami megtanította neki, hogy a felemelt kötél fájdalmat jelent.”

A kifejezés eszébe juttatta Lucía szavait, amikor megérkezett: a lovak jelzik, ha félnek. Az emberek nem mindig teszik ezt ilyen egyértelműen.

Délben megjelent Doña Teresa.

Esteban anyja dühösen töltötte az éjszakát. Lassan közeledett, miközben Lucía a kancát nézte.

—Esteban.

Továbbra is fogta a kötelet.

– Mi a baj, anya?

– Beszélni akarok veled.

Lucia néhány méterrel arrébb lépett.

Teresa egy régi, zöld borítójú jegyzetfüzetet tartott a kezében.

– Az apádé volt.

Esteban felismerte őt.

– Hol voltam?

– Az asztalán. Mauricio hónapokkal ezelőtt kért meg, hogy adjam oda neki, mert azt mondta, hogy régi védjegyeket kell átnéznie. Nem adtam oda neki. Erre már tegnap emlékeztem.

Esteban kinyitotta a jegyzetfüzetet. Apja feljegyezte a születéseket, a nevüket és a fontos vásárlásokat. Több oldalon olyan állatok leírásai szerepeltek, amelyek ma is megjelennek a modern feljegyzésekben.

Püspök is jelen volt.

„Sötét csikó. Esteban tenyésztette. Ne add el anélkül, hogy megkérdeznéd tőle.”

Esteban végighúzta hüvelykujját apja kézírásán.

Teresa befogta a száját.

–Nyomást gyakoroltam rád, hogy bocsáss meg Mauriciónak, mert úgy hittem, hogy az ő védelmével az apádat véded.

– Fogalmad sem volt róla.

– Igen, tudtam valamit.

Esteban felnézett.

-Hogy?

– Egy évvel ezelőtt hallottam Mauriciót azt mondani, hogy némelyik ló „jobban fizet kint, mint bent a farmon”. Azt hittem, a hétköznapi üzletről beszél. Apád annyira megbízott benne, hogy én is úgy döntöttem, hogy megbízom benne.

Esteban becsukta a jegyzetfüzetet.

– Ez nem tesz téged felelőssé.

– Nem, de ha most hallgatnék, az engem tenne felelőssé.

Terézia mély lélegzetet vett.

– Vidd magaddal a jegyzetfüzetet, amikor visszatérsz a hatóságokhoz.

A nyomozás a következő hetekben haladt előre. Doña Inés átadta a közvetített eladásokról szóló számlákat. Más vevők Mauricio által aláírt dokumentumokat mutattak be. Néhány állatnak valóban volt engedélye, másoknak nem.

A különbség jelentősnek bizonyult.

Mauricio nem lopott el minden egyes eladott lovat. Jogos munkavezetői hatalmát arra használta fel, hogy illegális műveleteket leplezzen a szokásos tranzakciók között.

Ez megmagyarázza, miért nem gyanakodott senki évekig semmire.

A püspök volt a francba.

Nem azért, mert ez volt a legdrágább ló, hanem azért, mert visszakerült, miután elveszettnek nyilvánították, és Mauricio megpróbálta eladni anélkül, hogy újra regisztrálta volna.