Az ápolónő, egy középkorú, ezüstös csíkokkal éktelenkedő hajú nő, kirontott a pult mögül, és hátralökte a forgószékét. Papucsa dühösen nyikorgott a padlón.

Nem tudtam felemelni a fejem. A linóleum áldottan hideg volt az arcomon, amit mély, mérgező láz égetett. A gyomrom heves, kínzó görcsbe rándult, ami forró, keserű sárga epehullámot hozott a számba. Fulladozni kezdtem, levegőért kapkodtam, ami vékonynak és haszontalannak érződött, a tüdőm pedig nem akart kitágulni.

Léptek dübörögtek a belső folyosóról. Egy magas férfi sötétkék műtősruhában és fehér orvosi köpenyben, amelyre Dr. Robert Chen, a sürgősségi osztály vezetője hímezte, térdre rogyott mellettem. Kezei azonnal a nyakam oldalához értek, hosszú ujjai a nyaki verőeremet találták meg.

„Tachycardia, a frekvencia majdnem hatvanas” – vakkantotta Dr. Chen, hangja áttörte halványuló tudatomat. „A bőre foltos. Sarah, azonnal hívj egy gyermektraumatológiai hordágyat! Hívj azonnal egy gyermekriadót!”

– Nézze meg a csuklóját, doktor úr – suttogta a nővér, Sarah, remegő hangon, miközben felemelte a bal karomat.

Kopott gyapjúkardigánom ujja hátracsúszott. Mindkét apró csuklómat mély, szimmetrikus sötétlila és undorító sárga csíkok borították – a felnőtt ujjak határozott, tagadhatatlan lenyomatai, amelyek éjszakáról éjszakára a csontjaimat markolták.

Dr. Chen arca teljesen megmozdult. Sötét szemében a kedvesség rémisztően élessé vált. Karjait a hátam és a térdem alá csúsztatta, hogy felemeljen, de abban a pillanatban, hogy ujjai megérintették az alsó vádlimat, vakító, fehéren izzó fájdalom hasított át eltompított idegeimen.

Felsikoltottam – egy száraz, fojtott sikoly, ami a torkom nyálkahártyáját súrolta.

– Perifériás neuropátia – mondta Dr. Chen komoran, miközben óriási, gyengéd óvatossággal a mellkasához szorított, miközben a hordágy zörgött a dupla ajtón keresztül. – Az alsó végtagjai súlyosan sérültek. Mérgező, Sarah. Készítsen elő két nagy átmérőjű infúziót, egy gyermekgyógyászati ​​toxikológiai panelt, valamint statisztika máj- és veseprofilokat.

Felemeltek a hordágy kemény matracára. A traumafolyosó mennyezeti lámpái vakító fehér csillagokként villogtak a fejem felett: egy, kettő, három, négy, ritmikusan és szédítően. Padlóviasz és alkohol szaga csapta meg az orromat, felváltva Eleanor teájának keserűmandula-szagát.

A látásom kezdett elhomályosulni. Fekete csipke kúszott elő a szemem széléből, elnyelte a fénycsöveket, elnyelte a kerekek mellett rohanó két ápolónő kétségbeesett arcát.

Éreztem, ahogy lecsúszom a világ pereméről. De tudtam, hogy ha most lehunyom a szemem, Julian eljön. Megtalál, rám mosolyog, mint gyengéd, bánatos apja, elmagyarázza, hogy egy beteg, delíriumban szenvedő árva vagyok, aki szörnyeket képzel el a sötétben, és visszavisz abba a második emeleti hálószobába, hogy befejezzem a teát.

Elgyengülő izmaimban lévő utolsó erőfoszlányokkal remegő, jéghideg kezem a levegőbe lendült.

Ujjaim Dr. Chen fehér laboratóriumi köpenyének hajtókájába kapaszkodtak, a nehéz pamutot az öklömbe gyűrve. Elhallgatott, a fülét az ajkamhoz hajolta, és a kezével azonnal az enyémet takarta, hogy csillapítsa csontjaim heves remegését.

– Clara – suttogta halkan. – Itt vagyok. Biztonságban vagy a kórházamban. Mondd el, mi történt.

Kicserepesedett ajkaim szétnyíltak. A szavak réz, hamu és epe ízét árasztották.

– Ne… – ziháltam, miközben a sötétség úgy öntötte el a szemem, mintha egy trezor ajtaja csapódna be. – Ne… mondd el… apának.

2. fejezet: A méreg fehér vonalai

A sürgősségi traumatológiai osztályon ózon, jód és a sós öblítések éles, kémiai szaga terjengett.

– Csökken a vérnyomása, nyolcvan a negyvenöt felett! – kiáltotta Sarah nővér, miközben kétségbeesett pontossággal mozgatta a kezét, miközben a műanyag tapaszt a bal könyökhajlatomban lévő intravénás kanülre rögzítette. – Doktor úr, hipovolémiás sokkot kap. A testhőmérséklete kilencvenöt, kettő. Belülről kifelé, de teljesen átfagy.

– Nyomjon be kétszáz milliliter meleg fiziológiás sóoldatot! – parancsolta Dr. Robert Chen, hangja figyelemre méltóan nyugodt volt a szobában tomboló vihar ellenére. Az ágyam fölé hajolt, ujjai között egy nagy intenzitású diagnosztikai tolllámpa kattogott. – Tegyen meleg takarókat a mellkasára és a lábaira. Ne adjon neki semmilyen szájon át szedhető folyadékot. Futtasson nazogasztrikus szondát a szíváshoz – azt akarom, hogy ami a gyomrában maradt, azt azonnal kiszivattyúzzák és megőrizzék a törvényszéki patológiai labor számára.

Hallottam őket, de úgy hangzottak, mintha egy elhagyatott kőkút aljáról kiabálnának felém. Saját testem üvege mögé zárva voltam. Félig nyitva a szemem, a szoba túlsó felén álló steril rozsdamentes acélszekrényekre szegeztem, de a végtagjaim olyan nehezek voltak, mint az öntött beton.

Dr. Chen gyengéden megfogta a jobb kezem. Lehúzta a túlméretezett kardigán mandzsettáját, tekintete elidőzött a sötétlila sebeken, amelyek vaskarkötőként vették körül a csuklómat. Egy traumatológiai ollóval óvatosan levágta a kopott pamut ujjat, felfedve a felkaromat. Áttetsző bőrömhöz közel, három különálló, ovális alakú zúzódás látszott ott, ahol Eleanor ujjpercei nyomtak, miközben Julian lefogott.

– Ezek nem véletlen esések – suttogta Sarah, miközben a szája elé kapta a kezét. – Robert… valaki leszorította.

– Nézd az ujjait, Sarah! – mondta Dr. Chen hátborzongatóan nyugodt hangon.

Lekapcsolta a mennyezeti lámpákat, és a sebészeti vizsgáló halogénlámpa fókuszált fénysugarat lefelé húzta, amíg az tizenöt centiméterrel a nyitott tenyerem felett lebegett.

A ragyogó fehér fény alatt a körmeim furcsán néztek ki – természetellenesek, mint a megrepedt, majd összeragasztott gyöngyház.

Tíz finom körmem mindegyikén éles, krétafehér vízszintes csíkok húzódtak. Tökéletesen párhuzamosak, tökéletesen szimmetrikusak voltak, a körömágytól a hegy felé haladtak, mint apró fehér létrák a keratinomba vésve.