– Én… én nem tettem semmit… – köpte Julian, miközben rózsaszín vér fröccsent a padlóra. – Rosszul van… a temetés óta rosszul van… Eleanor gyógyteát készített a gyomrára…

– Fogd be a szád, Julian! – sikította Eleanor az acélasztaltól, hangja hirtelen hisztérikus rémülettől rekedt. – Ne merészeld kimondani a nevem! Ne merészeld!

– A lánya nem álmában halt meg, Mr. Vance – mondta Dr. Chen, miközben felállt és úgy nézett le rá, mintha egy csótány mászna át a műtőn. – Halott lábakon vonszolta ki a holttestét az ön házából. Tűzön ment át olyan lábakon, amiket ön méreggel pusztított el. Nálunk van a vére. Nálunk vannak a szövetei. Nálunk van a gyomortartalma. És a bűntudatának minden egyes cseppjét a csontjaiba véstük.

Miller nyomozó addig szorította a bilincset Julian csuklóján, amíg az acél a csontba nem vágott, újabb éles fájdalmas felkiáltást kiváltva. Miller ezután felállt, átnyúlt az acél vizsgálóasztalhoz, és felvette Eleanor nehéz krokodilbőr kézitáskáját.

„Mit csinálsz?!” – sikította Eleanor, miközben a rendőrök vasmarkolásának csapkodott. „Az magánterület! Nincs házkutatási parancsod!”

– Sürgős körülmények állnak fenn egy aktív gyilkossági kísérlet nyomozásában, Mrs. Vance – mondta Miller hidegen.

Fejjel lefelé fordította a drága kézitáskát a rozsdamentes acélpulton.

Egy arany kompakt, egy bőr pénztárca, egy réz kúriakulcs-készlet és két tárgy pottyant ki, amitől a szobában tartózkodó összes tiszt megdermedt.

Az első egy jelöletlen, ötunciás borostyánszínű üveg volt, gumicsepegtetővel ellátva, félig töltve tiszta, szagtalan folyadékkal.

A második egy összehajtott, hivatalos méretű dokumentum volt, amelyen a megyei halottkém hivatalának hivatalos aranyfólia pecsétje volt lebélyegezve , és a következő fájlnév állt: STERLING, ARTHUR ÉS EVELYN: HIVATALOS GÉPJÁRMŰ-BALESETEK ÉRDEKÉBEN FOLYÓ NYOMOZÁSA.

Miller nyomozó a dokumentumra meredt, meghűlt az ereiben a vér.

5. fejezet: A törvényszéki egyeztetés és az exhumálás

A traumatológiai terem levegője elállt és elállt, réz, nedves gyapjú és a közelgő romlás szagától nehéz lett.

Marcus Miller nyomozó nem érintette meg a borostyánszínű üveget a bőrével. Egy steril műanyag csipesz segítségével a varrótálcáról a fény felé emelte a kis üvegcsét. A benne lévő folyadék kristálytiszta volt, megtévesztő ártatlansággal verte vissza a fluoreszkáló fényt. Úgy nézett ki, mint a tiszta hegyi víz.

„Davis rendőr úr, csomagolja be ezt, és vigye ki a járdaszegélynél álló mobil bűnügyi laboratóriumi furgonhoz!” – parancsolta Miller, miközben a fiolát egy piros biológiai veszélyeket mérő tasakba dobta. „Tíz percen belül gyorsított infravörös spektroszkópiát és gázkromatográfiát akarok végezni ezen a folyadékon. Rajt!”

A tiszt kirohant az ajtón, szorosan a markában tartva az erszényt.

Miller ezután az Eleanor táskájából kiesett összehajtott dokumentumra fordította a figyelmét. Vastag hüvelykujjával végigsimított az alján a hivatalos, kék tintával aláírt dokumentumon: Dr. Harrison Vance, orvosszakértő-helyettes.

– Harrison Vance – olvasta fel hangosan Miller, hangja egy oktávval lejjebb, fenyegetővé vált. – Az unokatestvéred, ugye, Eleanor? Apai ágon másod-unokatestvér?

Eleanor nem válaszolt. Arca aludttej színűre változott. Az arisztokratikus arrogancia, ami hetven éven át egyenesen tartotta a gerincét, összeomlott; a két tiszt karjaiba rogyott, akik fogva tartották, lélegzete felületes, kétségbeesett zihálásként jött.

Miller kinyitotta a dossziét. Benne Arthur és Evelyn Sterling huszonnyolc nappal korábbi előzetes toxikológiai jelentései voltak. A Sterling boncolási kivonatának elején egy piros gumibélyegző díszelgett: HALÁL TOMPA ERŐ MIATT, GÉPJÁRMŰBALESET OKOZTA TRAUMA. ÜGY LEZÁRVA.

A mappa hátuljához azonban egy összehajtogatott sárga jegyzettömb-papír volt csatolva, Julian Vance sietős, ismétlődő kézírásával teleírva.

Miller hangosan felolvasta, minden szó ólomsúlyként hullott a linóleumpadlóra:

„Harrison… a közlekedési osztály bevette a fékcső meghibásodásának történetét. Gondoskodjon róla, hogy Evelyn termoszából származó magán toxikológiai mintákat elégessék, mielőtt az állami laboratórium vakellenőrzést kér. Semmilyen körülmények között nem engedhetjük meg magunknak az exhumálást. Julian.”

Halotti csend borult a szobára. Még a légszűrő rendszer halk sziszegése is elhalni látszott.

Julian Vance, akit még mindig a földhöz szegezett a saját vére, egy halk, szánalmas nyögést hallatott, és arcát a linóleumba temette.

– Csak nem próbáltad meggyilkolni a lányodat, ugye, Julian? – kérdezte Miller, miközben odalépett a vérző férfihoz. Leguggolt, árnyéka teljesen eltakarta a fényt Julian feje felett. – Négy héttel ezelőtt meggyilkoltad Arthurt és Evelyn Sterlinget.

– Nem… nem, baleset volt… – zokogta Julian, hangja megállíthatatlanul remegett. – Az autójuk letért a szikláról… a 9-es úton a kanyargós szakaszok veszélyesek…

– Nem mentek tönkre a fékcsövek, ugye? – kérdezte Dr. Chen, Miller mellé lépve. Az orvos hangja halálos volt klinikai pontosságával. – Az arzén-trioxid nemcsak kis, krónikus dózisban okoz perifériás neuropátiát. Egyetlen, hatalmas, akut dózisban hirtelen, heves hasi görcsöket, lövedékszerű hányást és teljes neurovaszkuláris összeomlást okoz a bevételt követő húsz percen belül. Ha Evelyn és Arthur Sterling arzénnal átitatott kávét innának, miközben egy kanyargós hegyi hágón hajtanak lefelé hatvan mérföld/órás sebességgel…

– Nem az autó miatt baleseteztek – fejezte be Miller, dühtől égő szemekkel. – Azért baleseteztek, mert Arthur akut neurotoxikus sokkot kapott a volán mögött, és teljesen elvesztette a végtagjai feletti motoros kontrollt. Nem tudta lenyomni a fékpedált. A lábai nem működtek. Pont, mint Clarának.

Hirtelen Miller nyomozó taktikai rádiója recsegve megszólalt, statikus zajjal törve meg a csendet: