CRACK

A mechanikus érzékelő sín elpattant az erőteljes ütéstől. Julian vállával az üvegpanelek közé csapódott, nyers, kétségbeesett dühvel lökte szét őket, majd a csendes, félhomályos előcsarnokba rohant, egyenesen az 1-es számú traumaöböl vörös fénye felé.

4. fejezet: A les a Trauma Bay 1-ben

„Hol van a lányom?!”

Julian Vance hangja úgy hasított át a vészhelyzeti szárny steril csendjén, mint egy éles penge.

Nem úgy nézett ki, mint egy gyászoló apa. Tágra nyílt, vad szemei ​​vörös erekkel voltak tele, nyakkendője lazán lógott a torkán, drága gyapjúkabátja szegélyéről eső csöpögött a linóleumra. Mögötte Eleanor magas sarkú cipője éles, mérgező ritmussal kopogott a padlón, ajkai vértelen, borotvavékony vonallá préselődtek.

– Julian, nyugodj meg! – sziszegte Eleanor mögötte, bár tekintete kétségbeesetten járt az üres recepciós pultok között. – Ne csinálj jelenetet. Követeld az orvosigazgatót. Mutasd meg nekik a felügyeleti papírokat. Van jogi meghatalmazásunk.

„Fogyok a jelenetektől!” – ordította Julian, miközben átfurakodott a traumafolyosó lengőajtaján. Tekintetét az 1-es traumaöböl megvilágított táblájára szegezte , ahol a szívmonitor még mindig ritmikusan csilingelt: bip… bip… bip…

„Ki engedélyezett vérvételt egy nyolcéves kiskorútól szülői beleegyezés nélkül?!” – sikította Julian, miközben a hordágy felé rohant. „Én vagyok az apja! Én vagyok a törvényes gyámja! Ha akár csak egyetlen tű is hozzáért a bőréhez, csődbe perlem ennek a nyomorult megyének minden orvosát! Most azonnal hazaviszem!”

Julian elérte az 1-es állás küszöbét, felhúzta bőrcsizmáját, és hevesen félrerúgta a nehéz szövetfüggönyt.

„Klára! Kelj fel! Indulunk…”

Hirtelen megállt

Az előtte lévő ágyban nem feküdt gyerek. Csak egy halom összehajtogatott takaró és két átlátszó sóoldatos zacskó volt, ami egy műanyag próbabábuhoz volt akasztva.

– Mit jelent az, hogy…? – kezdte Julian, és sarkon fordult.

„RENDŐRSÉG! NE MOZDULJON! MOST AZONNAL FEKÜDJÖN!”

A traumatológiai lakosztály halvány árnyékai ötezer lumennyi vakító, taktikai fehér fénnyel robbantak fel.

A rozsdamentes acél ellátószekrények és a vászonfülkék mögül négy taktikai tiszt tört elő egy szinkronizált, fekete páncélzatú falban. Fegyverekre szerelt zseblámpák perzselő fényárban feszítették Juliant és Eleanort. A töltőfegyver-rendszerek magas hangú, mechanikus sivítása betöltötte a kis szobát.

Julian vakon pislogott, ösztönösen az arcához kapta a kezét. „Mi a fene ez?! Tudod, ki vagyok?! Julian Vance vagyok! A családom alapította…”

Marcus Miller nyomozó kilépett az ajtókeret mögötti holtterből. Egy támadó medve félelmetes, robbanásszerű sebességével mozgott.

Miller nehéz harci csizmája teljesen kisöpörte Julian lábait alóla.

CRACK

Julian álla hevesen csapódott a kemény, hajthatatlan linóleumpadlónak. Orrporcának szétrobbanásának émelyítő hangja visszhangzott a résben, miközben Julian egy tompa, bugyborékoló üvöltést hallatott a sokktól. Miller egy 92 kilogrammos térdrepesztést egyenesen Julian lapockái közé rúgott, és úgy szegezte a padlóhoz, mint egy rovarriasztó deszkára vetett példányt.

KATT-KATT

A Smith & Wesson bilincsek nehéz, hideg acélja rápattant Julian jobb csuklójára, a háta mögé csavarta, majd csonttörő erővel rögzült a bal csuklóján.

– Julian! – sikította Eleanor. Éles, csúnya hang volt – egy ragadozó madár vijjogása, amelynek épp most tört be a fészkébe. Felemelte nehéz krokodilbőr kézitáskáját, mint egy bunkót, és Miller nyomozó felé vetette magát. – Vedd le a mocskos kezed a fiamról! Te barbár! Mi vagyunk a Sterling-Vance család! Miénk a bírák ebben a kerületben! Reggelre megkapod a jelvényeidet!

„Hátrább, asszonyom!” – kiáltotta két női taktikai tiszt egyszerre, Eleanor elé lépve.

Mielőtt Eleanor meglendíthette volna a táskát, a vezető tiszt megragadta Eleanor csuklóit, tankönyvi ízületi szorítással lefelé csavarta őket, és az idősebb nőt mellkassal előre a rozsdamentes acél vizsgálóasztal hideg, lapos felületéhez csapta.

„Jaj! Eltöröd a karjaimat! Julian, hívd az ügyvédeinket! Hívd a kormányzót!” Eleanor csapkodott, gyémánt fülbevalói megcsillantak a kemény fényben, tökéletesen formázott ezüst haja kócos, kócos tincsekben hullott az arcába. „Ez rendőri brutalitás! Azért jöttünk ide, hogy egy beteg árváról gondoskodjunk!”

– Azért jöttél ide, hogy felszámolj egy kivégzést – szólt egy hang az ajtóból.

A tisztek szétváltak

Dr. Robert Chen lassan besétált a pult közepére. Kezében egy átlátszó, nehéz akril bizonyítékgyűjtő írótáblát tartott. Nem nézett a fegyverekre. Nem nézett Eleanorra. Egyenesen odament, ahol Julian feküdt a padlóhoz szegezve, vér tócsába folyt szétzúzott orrából szabott gyapjúgallérjára.

Dr. Chen leguggolt. A linóleumpadlóra csapta az akriltáblát, pontosan öt centire Julian bal szemétől.

A táblára erősen szorították a patológiai laboratóriumból származó kinyomtatott kémiai spektrumanalízis eredményét, amelyre piros tintával rá volt pecsételve a következő szó: KRITIKUS TOXICITÁSI RIASZTÁS .

– Olvassa el, Mr. Vance – suttogta Dr. Chen, hangja a tiszta, hígítatlan undor sarkvidéki, lapos vonalát sugározta. – Olvassa el a számokat. Ez a lánya vére. Literenként háromezer-nyolcszáz mikrogramm arzén-trioxid.

Julian bal szeme, mely az ütéstől feldagadt és könnyezett, a számokra meredt. Torkában elakadt a lélegzete, a sarokba szorított pánik halk, nedves csörgéseként.

– Azt hitted, hogy olyan okos vagy, ugye? – folytatta Dr. Chen, közelebb hajolva, hogy szavai úgy hasítsanak Julian fülébe, mint a szike. – Azt hitted, pont annyit adsz neki, hogy gyermekkori leukémiát vagy gyász okozta idiopátiás kardiomiopátiát szimulálj. Azt hitted, hogy amikor álmában meghal, bemész a hagyatéki bíróságra, bemutatod a halotti anyakönyvi kivonatot, és Arthur Sterling tizenkét millió dolláros vagyonkezelői alapjával távozol, hogy kifizesd az adósságaidat.