A gép alig egy másodpercig dolgozott, mielőtt egy éles, disszonáns sípoló hangot adott ki.
Egy piros szövegblokk jelent meg a képernyőn.
A munkatársa csiszolt mosolya lehervadt.
Pislogott, letörölte a chipet az ingujjához, és újra próbálkozott.
Sípoló hang.
Elutasítva.
Jason önelégült testtartása azonnal megmerevedett.
„Mi a késés? Kőkorszaki rendszereitek vannak?”
„Elnézést kérek, Miller úr.”
Úgy tűnik, van egy kis kommunikációs hiba a terminállal.
Hadd próbáljam meg még egyszer.
A hirtelen légkörváltozás előcsalogatta a butikvezetőt a háttérirodából.
Elegánsan volt öltözve, olyan figyelmes tekintettel, mint aki minden részletre odafigyel.
Gyorsan felmérte a feszültséget, odalépett a pulthoz, és csendben szemügyre vette a terminált.
Amikor felvette Jason fekete névjegykártyáját, arckifejezése az alkalmazkodóból mélyen komolyra váltott.
Jason, nyilvánvalóan feltételezve, hogy a vezető azért érkezett, hogy kijavítsa a munkatársat, kidüllesztette a mellkasát.
„Főnök úr, javítsa meg a hálózatát!”
Soha semmi problémám nem volt ezzel a fiókkal.
Ne vesztegesd az időmet, amíg a menyasszonyomat próbálom kezelni.
A menedzser megköszörülte a torkát anélkül, hogy megszakította volna a szemkontaktust.
„Mélységesen sajnálom, uram.”
De a kereskedői rendszerünk nem működik rosszul.
Ezt a kártyát körülbelül negyven perccel ezelőtt véglegesen törölték.
“Mi?”
Jason hangja megremegett, és egy egész oktávot ugrott.
Úgy rántotta vissza a kártyát, mintha megégette volna az ujjait.
„Ez lehetetlen.”
Ez az én fiókom.
Megpróbálsz zavarba hozni?
– Uram, az adatok egyértelműek – magyarázta a menedzser, és a hangja észrevehetően hidegebbé vált.
„A fő számlatulajdonos azonnali megszüntetést kért.
Ezért ez a műanyag most már teljesen érvénytelen.”
Jason arcából kifutott a szín, míg végül a bőre szinte szürkének tűnt.
A fémkártya remegett az ujjai között.
„Elsődleges számlatulajdonos? Ezt a saját társadalombiztosítási számommal igényeltem.
Ki a fenének van felhatalmazása arra, hogy az engedélyem nélkül lemondja?
Kiléptem a márványoszlop mögül.
Sarkaim egyenletes ritmusban kopogtak a csiszolt padlón.
A hang áttörte a közelben gyülekező vásárlók egyre erősödő suttogását.
– Igen, Jason – mondtam, hangom elég sima és nyugodt volt ahhoz, hogy áthallgassam a most már csendes butikot.
Jason megpördült.
Abban a pillanatban, hogy a tekintete találkozott az enyémmel, a döbbenet azonnal védekező dühbe csapott át.
„Sophia! Mit keresel itt? Te kicsinyes, bosszúálló – feltörted a fiókomat? Megőrültél?”
Összefontam a karjaimat, és megálltam pár méterre tőle.
„Próbáld meg lefoglalni az agyad, mielőtt nyilvánosan ugatni kezdesz.”
Legbelül pontosan tudod, hogyan működik a pénzügyi rendszer.
Lily előrelépett, arckifejezése gúnyos vigyorra torzult, ami elrontotta gondosan kidolgozott sminkjét.
„Sophia, nincs jogod követni minket! Csak azért, mert egy keserű, munkanélküli háziasszony vagy, még nem ronthatod el a különleges napunkat.
Jason egy VIP személy.
Mindent megérdemelt, amije van.
„Megszerzett?”
Felnevettem, ezúttal őszinte hitetlenkedésemben.
„Nézd meg őt, Lili!
Az öltönye, amit visel, az autó, amivel idehozott, a bukott tech startupjának a bérleti díja – szerinted ki fizeti mindezt? A fizetése alig fedezi a napi lattéit.
Csak azért van nála ez a kártya, mert sajnáltam, és jogosult felhasználóvá tettem a fiókomon.
A körülöttünk lévő suttogás nyílt gúnnyal telivé vált.
„Hallottad ezt? A volt feleségétől él.”
„Egy másik nő pénzéből eladni egy millió dolláros gyűrűt.”
Micsoda csalás!
Jason tekintete vadul járt a butikban, miközben a megaláztatás telepedett rá.
„Fogd be a szád!” – kiáltotta a tömegnek, mielőtt a haragját ismét felém fordította.
„Hazudsz! Ezen a kártyán az én nevem van! Vannak más számláim is!”
Kirántotta a pénztárcáját, és három különböző arany és platina kártyát csapott az üvegre.
„Futtasd ezeket! Futtasd mindet! Van rengeteg tőkém!”
A menedzser, aki most alig leplezett megvetéssel nézett rá, felvette az első kártyát.
Elutasítva.
A második.
Elutasítva.
A harmadik.
Elutasítva: Nincs elegendő fedezet.
Jason úgy bámulta a képernyőt, mintha maga a gép árulta volna el.
„Nem… nem, legalább ötvenezernek kell lennie azon a Zafír kártyán…”
„Arra a kártyára gondolsz, amit minden hónap 15-én fizetek ki?”
Kissé megdöntöttem a fejem.
„Az a kártya, amivel abbahagytam a fizetéseket azon a napon, amikor rajtakaptalak vele az ágyunkban?”
Lily most már remegett, és Jason ujját rángatta.
„Jason… miről beszél? Miért üresek a számláid? Azt mondtad, vezérigazgató vagy!”
Mielőtt Jasonnak lett volna ideje újabb magyarázatot kitalálni, megérkezett a bevásárlóközpont vezérigazgatója két széles vállú biztonsági őrrel.
Tiszteletteljesen biccentett felém.
– Sterling kisasszony, megkaptam a hívását – mondta az igazgató elég hangosan ahhoz, hogy a teremben mindenki hallja.
Aztán Jason felé fordult.
„Mr. Miller, az ingatlanunk közvetlen partnerségben áll a Chase Private Client Services-szel.”
Megerősítettük, hogy **Sophia Sterling** kisasszony a legmagasabb szintű elsődleges számlatulajdonosok közé tartozik.
Hivatalosan kérte a nevéhez fűződő összes vásárlóerő befagyasztását ebben az intézményben.
Többé nem szívesen látjuk, ha itt üzletel.
A butik teljesen elcsendesedett.
Jason mozdulatlanul állt a vakító halogénlámpák alatt, miközben az egész életét alátámasztó hamis alapzat omladozni kezdett körülötte.
De ez csak az első rengés volt a földrengésnek, amire felkészültem.
3. fejezet: A leleplezett birodalom
– Ezt te tervezted – sziszegte Jason, és mindkét kezét annyira ökölbe szorította, hogy a bütykei kifehéredtek.
„Megvártad, amíg a válás véglegessé válik, csak hogy megalázz engem.”
Te egy igazi szörnyeteg vagy, Sophia.
Közelebb léptem, de közben nem szakítottam meg a szemkontaktust.
