1. RÉSZ
Hozzámentem egy férfihoz, akit 72 órája ismertem, mert ha nem teszem meg június 30-ig, a családja elveszítheti a ranchot, ahol három generáció élt.

Nem szerelemért volt. Nem pénzért sem.

Egy bőrönddel, 68 000 megspórolt pesóval és egy zsák őshonos kukoricavetőmaggal érkeztem Zacatecasba, amiről anyám 17 évig gondoskodott.

Mateo Salgado várt rám Fresnillóban. 34 éves volt, szűkszavú, és olyan tekintete volt, mint aki túl sok időt töltött egyedül a problémák megoldásával. Útban Rancho El Mirador felé elmondta az igazat: az apja a családi vállalkozás részvényeit egy vagyonkezelői alapba hagyta. Ahhoz, hogy Mateo harc nélkül megkapja azokat az unokatestvéreivel, június 30-ig meg kellett nősülnie és a ranchon kellett élnie.

„Nem szerelmes nőt keresek” – mondta nekem. „Olyan valakit keresek, aki tudja, mi a helyzet, és el tud menni, ha vége van.”

–Szóval jobban kezdtük, mint sok pár. Legalább nem hazudunk.

A Miradoron szarvasmarhák, egy hatalmas, mindig üresnek tűnő ház és egy magas földterület volt, amit senki sem művelhetett, mert a csatorna nem érte el. A folyosón egy tiszta, ki nem égő üveglámpa állt.

„Anyámé volt. Mindig meggyújtotta, amikor a bátyám elment éjszaka. Hat évvel ezelőtt halt meg. A bátyám előtte halt meg. Azóta senki sem gyújtotta meg.”

Nem tettem fel több kérdést.

Három nappal később polgári esküvőt kötöttünk. Ahogy távoztunk, megjelent Verónica Castañeda, Don Arturo, a San Jerónimo-i Csatornahasználók Egyesületének elnökének lánya.

Úgy ölelt meg, mintha barátok lennénk.

– Bátor vagy. Mateo nem könnyű ember.

Aztán megnézte a vezetéknevemet a nyilvántartásban.

A mosolya megváltozott.

Apám neve Julián Robles volt. Vízépítő mérnök volt, és 17 évvel korábban azzal vádolták, hogy hibásan tervezte meg a San Jerónimo-csatorna bővítését. Két száraz évszak elég volt ahhoz, hogy a völgy kedvenc bűnbakjává váljon. Elvesztette a szerződéseket, a barátait és a házát is. Esküdözve halt meg, hogy a hiba egy másik szakaszban van, és hogy egy napon valakinek megfelelően fel kell mérnie.

13 éves voltam, amikor elmentünk.

Nem tért vissza.

Az első héten gyalog fedeztem fel a ranchot. Mateo azt hitte, hogy az ösvényeket tanulom. Valójában növényeket, terepviszonyokat és nedvességet figyeltem. A haszontalan dombon 40 centiméter mélyen friss talajra és egy sávnyi mesquite fára bukkantam, amelyek zöldebbek voltak a többinél.

– Oda akarok ültetni – mondtam neki.

Mateo letette a csészét.

– Egyetlen csepp víz sem ér el odáig a csatornából.

-Pontosan.

6 hektárt kértem. Elmagyaráztam, hogy a domb porózus vulkanikus anyagra épült, alatta pedig egy agyagréteg található. Az esővíz beszivárgott, és oldalirányban lefolyt.

– Mi van, ha tévedsz?

– Elveszítem a munkámat és a vetőmagokat. Te pedig elveszítesz 6 hektárt, amit 20 éve nem használtál.

Néhány másodpercig rám nézett.

—Vegyél 8-at.

Ültetés előtt négy napon át, hajnalban és délben ellenőriztem a domboldalt. Tizenkét helyre karót szúrtam, feljegyeztem a mélységet, és összehasonlítottam a növényzetet. Nem akartam a megérzésemre hagyatkozni csak azért, mert szükségem volt arra, hogy apámnak igaza legyen.

Azon az estén elmondtam neki, hogy ki volt az apám.

„Apám is tagja volt annak a szervezetnek, amikor a te apádat is megvádolták” – mondta. „Tizenéves voltam. Sokszor hallottam a nevét.”

– Akkor tudod, miért jöttem vissza.

– Tudom, miért jöhettél vissza. Nem tudom, miért maradtál.

Másnap reggelre egy megjavított, kézzel működtetett vetőgép állt a pince mellett, pontosan úgy beállítva, ahogy előző nap megjelöltem.

Máté nem ismerte el, hogy ő készítette elő.

Május 24-én ültettem.

A kukorica egyformán született.

Júniusban, míg az alsóbb parcellák sárgulni kezdtek, az én 8 hektárom zöld maradt anélkül, hogy a csatornából vizet vettem volna.

Aztán Don Arturo jelent meg a társulat két tagjával.

„A csatorna túl sokat süllyed” – mondta. „És véletlenül Julián Robles lányának zöld kukoricája van ott, ahol soha nem volt víz.”

Mateo lépett egyet. Én megállítottam a kezemmel.

– A telkem nincs összekötve a csatornával. Ellenőrizheted.

Don Arturo elmosolyodott.

–Meg fogjuk. És ha találunk egy illegális csapot, kérni fogom az egész El Mirador koncesszió felülvizsgálatát.

Mielőtt elment, egy régi tervrajz másolatát hagyta az asztalon.

A 2009-es projekt tette tönkre az apámat.

Az alsó sarokban olyasmit láttam, amit még soha: az aláírása át volt húzva, alatta pedig egy másik felhatalmazás látszott, amely 12 nappal azután kelt, hogy kilépett a projektből.

Azon az estén megértettem, hogy a probléma nem az volt, hogy bebizonyítsam, van-e vizem a kukoricámban, hanem az, hogy kiderítsem, ki döntött úgy, hogy elveszíti a völgy vizét.

Ha a helyemben lennél, azonnal megmutatnád a tervet, vagy először nyomoznál? A 2. rész ott kezdődik, ahol minden megváltozik.

2. RÉSZ
Nem mutattam meg a tervet.

Fényképeket készítettem, a másolatot elmentettem egy mappába, és másnap egyedül mentem a San Jerónimo-csatorna 7. kilométeréhez, ahhoz a szakaszhoz, amelyet apám a régi jegyzeteiben jelzett.

Nem hibáztatni akartam. Számokat kerestem.

Hordozható áramlásmérővel összehasonlítottam az áramlási sebességet egy közel 900 méteres szakasz előtt és után, ahol a csatorna egy kavicsos töltést keresztezett. A mérést három reggelen megismételtem. A veszteség másodpercenként 26 és 31 liter között változott.

Túl sok volt.