1. RÉSZ
– Egyetlen pisztollyal nem fogsz kijutni San Mateóból – mondta Silvestre Barragán, a kabátom alatti dudorra nézve. – Rossz városba jöttél.

Hat fegyveres férfi foglalta el a járdát az El Gavilán bár előtt. Barragán egy műanyag széken ült, mintha az utca az övé lenne. Kilenc órát vezettem Saltillóból, hogy halljam, amint tagadja a bátyám meggyilkolását.

A telefonomat vettem elő, nem a fegyveremet.

–Érkezésem előtt négy példányt küldtem el az aktáimból: az Államügyészségnek, a Belügyosztálynak, az ügyvédemnek és egy durangói újságírónak. Ha bármi történik velem, ők mind megkapják a többit.

A mosoly eltűnt az arcáról.

Tomás Montes nyolc hónappal korábban halt meg Valle Secóban, kevesebb mint negyven kilométerre onnan. A jelentés szerint „kártyajátszma utáni verekedés” történt. Egy névtelen szemtanú hetekkel később ezt írta nekem: „Keressen egy magas, ősz szakállú, apró szemű férfit. Barragánnak hívják.”

Silvestre-nek pontosan ilyen arca volt.

„Hol voltál január 17-én este tizenegy órakor?” – kérdeztem.

– Nem én öltem meg a testvéredet.

– Ez nem válasz a kérdésemre.

Az egyik embere, egy Rulónak hívott fiatalember, hangosan felnevetett, és a derekára tette a kezét.

Mielőtt büntetőjogi védőügyvédként kezdtem, nyomozóként dolgoztam. Megőriztem a képzettségemet és érvényes engedélyem volt lőfegyver viselésére dokumentált fenyegetések esetén. Azt is tudtam, hogy az erőszak szinte mindig figyelmeztető jel, mielőtt elkezdődik.

Először Rulo vállát láttam meg.

– Ne tedd.

Megcsinálta.

Alighogy előhúzta a fegyverét, máris a teherautóm motorházteteje mögött termettem. Az első lövés betörte a visszapillantó tükröt. Én viszonoztam a tüzet, és eltaláltam az alkarját. Sikoltva esett össze.

Egy másik férfi lőtt a bárból. A golyó a bal karomat súrolta. Égő érzést éreztem, de a kezem meg tudtam mozdítani.

“Tegyék le a fegyvereiket! Vannak tanúk!”

Senki sem engedelmeskedett.

Aztán a barkácsbolt tulajdonosa átkelt az úton, és megállt egy kisteherautó mögé.

– Láttam, ki lőtt először.

Egy szerelő jött ki a műhelyéből. Két benzinkutas vette fel a telefonját. A város túl sokáig hallgatott.

Barragán nem lőtt. A sikátor felé vonult vissza.

Ez jobban aggasztott, mint a lövések.

Perceken belül két embere elmenekült; az egyik elejtette a fegyverét, a másik pedig bezárkózott a bárba. Rulo még mindig a földön feküdt. Az utolsó újra megpróbált lelőni.

– Hagyd a földön.

Rám nézett, miközben nyitott szájon át lélegzett.

-Jelenleg!

Elengedte.

Mire a zaj megszűnt, Barragán eltűnt.

És ekkor megjelent a Városi Rendőrség parancsnoka, Amador Villaseñor.

A rendőrőrsről sétált, ami fél háztömbnyire volt. Az inge makulátlan volt, a csizmája pormentes. A lövöldözés alatt az ajtaja zárva maradt.

– Tegye le a fegyvert a földre, asszonyom!

– Először is hívjon mentőt.

– Itt nem parancsolgatsz.

A barkácsboltból érkező nő, Mrs. Mercedes Robles, közeledett.

– Nem ő kezdte.

Amador dühösen meredt rá.

– Törődj a saját dolgoddal.

„Tizennégy hónapja fizetek díjat, hogy ne gyújtsák fel a barkácsboltomat. Ez nagyon aggaszt.”

Mások is elkezdtek beszélni. Hirtelen a parancsnoknak túl sok tanúja volt ahhoz, hogy megfélemlítse őket.

Utazás előtt átnéztem a Barragán emberei ellen benyújtott archivált panaszokat: fenyegetések, „véletlen” tüzek, heti zsarolási kifizetések. Szinte mindegyik ugyanúgy végződött, az áldozat félelmében visszavonult. A furcsa az volt, hogy egyetlen önkormányzati vizsgálat sem haladt tovább néhány napon túl. Ezért, amikor láttam, hogy Amador késve és tisztán érkezik, megértettem, hogy a tűzharc alatti távolmaradása nem gyávaság volt. Ez egy döntés volt.

Lassan eltettem a fegyveremet.

– Tomás Montesről keresek információt.

Amador mozdulatlan maradt.

Kevesebb mint egy másodperc.

De nyolc hónapig másodperceken éltem.

– Nem ismerem ezt a nevet.

– Barragán is ugyanezt mondta.

– Akkor el kellene menned.

– A bátyám Valle Secóban halt meg. Golyó a mellkasába. Azt mondták, kártyapárbaj volt.

Amador állkapcsa megfeszült.

– Holnap indulj el.

Közeledtem.

– Majdnem hétszáz kilométert utaztam, hogy feltehessek egy kérdést. Nem megyek el csak azért, mert egy másikra is válaszolni akarsz.

– Egy emléktábla nálad erősebb embereket is eltemethet.

– Akkor győződj meg róla, hogy a tiéden nincsenek ujjlenyomatok.

Doña Mercedes elvitt a barkácsboltjába, és leengedte a függönyt. Remegő keze volt.

– Ügyvéd úr, Valle Secóban voltam azon az éjszakán, amikor a testvérét megölték.

– Láttad, hogy Barragán lelőtte?

Megrázta a fejét.

– Mindent láttam.

– Akkor mondd meg, ki tette.

Mercedes a parancsnoki állás felé nézett.

– Silvestre segített elrejteni. De nem húzta meg a ravaszt.

Nyeltem egyet.

-WHO?

Szinte hangtalanul válaszolt.

—Amador Villaseñor.

Ha a helyemben lennél, még mindig keresnéd az igazságot, annak ellenére, hogy az épp most rombolt le nyolc hónapnyi bizonyosságot? A 2. rész a hozzászólásokban olvasható.

2. RÉSZ
Mercedes elmesélte, hogy Tomás mielőtt hazaért, bement vacsorázni a La Estación bárba. A bár közelében pókerparti folyt, ahol Amador, aki akkoriban járőr volt Valle Secóban, három sofőrrel és Silvestre Barragánnal játszott.

– A bátyád észrevette, hogy több kártya sarkában is van egy apró bevágás – mondta Mercedes. – Felvett egy ászt, és megmutatta.

– És Amador?

– Ő ütötte meg először.

Tomás egy lökéssel válaszolt, és kiment az utcára. Mercedes az ablak melletti asztaltól figyelte.

Amador mögötte jött. A nevét kiáltotta. Tomás üres kézzel megfordult, és lőtt.