Éjfélkor a legkeresettebb özvegy kopogott az ajtaján: „Feleségül gyere hozzám, magányos cowboy.”
Éjfélkor, amikor még a kutyák is abbahagyták az ugatást, Doña Catalina Mendoza felnyergelte kancáját, és magára hagyta a haciendát.
Sötét ruhát viselt, ékszerek nélkül, és olyan döntést hozott, amivel az egész völgyet megbotránkoztatta volna: egy szegény férfit fog megkérni feleségül.
Az a férfi hat éven át ígérgette a sírját, hogy soha többé nem lesz szerelmes.
A hold megvilágította a mesquite fákat és az ösvény mentén sorakozó köveket. Catalina jeges kézzel lovagolt, bár nem volt hideg. Negyvenkét év alatt először senki sem választott helyette.
Amikor megérkezett a kis vályogházhoz, egy fényt látott égni.
Leszállt a lováról, a gyeplőt a karóhoz erősítette, és háromszor kiáltott.
Ahhoz, hogy megértsük, mi történt, amikor az ajtó kinyílt, vissza kellett mennünk egy 19. század végi reggelbe, Zacatecas egy távoli völgyébe.
Azon a reggelen Julián Robles még pirkadat előtt távozott, egy kis zsákkal a kezében.
Bab, kukoricaliszt és egy darab piloncillo volt benne. Letette egy Petra nevű özvegyasszony háza előtt, majd kopogás nélkül távozott.
Petrának négy gyermeke volt, és hetek óta munkát keresett.
Julian nem várt hálát. Elég volt neki elképzelni, hogy aznap reggel begyújtják a kályhát.
Visszafelé menet a ranchára megállt egy mesquite fa alatt. Ott pihent a felesége, Lucía és a fia, Tomás.
Levette a kalapját.
– Jó reggelt – mormolta.
Hat évvel korábban egy aszály kiszárította a kutakat. Aztán jött a láz. Julián bejárta a völgyet, pihentetett lovat, pénzt gyógyszerre, bármilyen segítséget kért.
Különösen egy vaskapu jutott eszembe.
A brigádvezető meghallotta, és így válaszolt:
– A főnök azt mondja, hogy mindenkinek a saját problémáit kell megoldania.
Mire sikerült orvoshoz fordulnia, már túl késő volt.
Azóta két ígéretet tett: annyit fog megosztani, amennyit csak tud, és soha többé nem fog szeretni.
Az első életben tartotta. A második megakadályozta, hogy élőnek érezze magát.
Negyvennégy évesen is széles háta és erős kezei voltak. Volt egy tejelő tehene, néhány szarvasmarhája, egy Villám nevű öreg lova és két rózsabokra, amelyeket Lucia ültetett.
Dolgozott, sajtot árult, és titokban megosztotta a keresetének egy részét.
A faluban az emberek egy titokzatos jótevőről beszéltek.
Julian hallgatta ezeket a történeteket, miközben rendezgette az áruját, és úgy tett, mintha semmit sem tudna.
A völgy túloldalán Catalina reggelizett tizenegy üres szék előtt.
Ő birtokolta a Santa Clara-i birtokot, és Rodrigo Mendoza ezredes özvegye volt, akihez tizenkilenc éves korában ment feleségül.
Húsz éven át megtanulta a hallgatást. A férje választotta ki a látogatóit, a ruháit, sőt még a leveleket is, amiket kaphatott.
Amikor három évvel ezelőtt meghalt, Catalina megkönnyebbülést érzett.
Később szégyellte, hogy ezt érzi.
Most a kérők virággal érkeztek, és a határokról kezdtek beszélgetni.
A legkitartóbb Don Laureano Salcedo volt.
– Ha a te földjeidet egyesítjük az enyéimmel, uralni fogjuk a völgyet – mondta neki egy délután.
Catalina letette a csészét a csészealjra.
– És mit tennénk ezután?
Laureano zavartan mosolygott.
– Hogy gazdagabb legyek.
Odahívta a szobalányt, hogy kísérje a látogatót az ajtóig.
Amikor kettesben voltak, korábbi dajkájuk, Doña Meche, halkan felnevetett.
–Az a férfi azért jött, hogy megkérje a kezét a legelőin.
Katalin nevetni akart, de végül sírva fakadt.
– Soha nem kérdezik meg, mit akarok.
Meche úgy simogatta a haját, mint amikor gyerek volt.
– Akkor azzal kell kezdenünk, hogy magadtól kérdezünk rá.
A Juliannal való találkozóra szerdán került sor.
Catalina éppen a faluból tért vissza, amikor a kancája belelépett egy kátyúba és sántítani kezdett. Azonnal leszállt a lováról, de nem mert előrelépni.
Az út elhagyatott volt.
Kis idő múlva egy férfi jelent meg egy öreg lovon lovagolva.
– Segítségre van szükséged?
Julian letérdelt az állat mellé, megvizsgálta a mancsot, majd felnézett.
„Nem jó ötlet gyaloglásra kényszeríteni. A tanyám a közelben van. Hagyhatjuk pihenni, és utána küldhetünk az embereiért.”
Öntött egy kis vizet a kulacsából egy edénybe, és felajánlotta a kancának.
Aztán a többit Katalinának adta.
Nem kérdezte meg a vezetéknevét, és nem nézte meg a ruháján lévő hímzést sem. Először is azt akarta tudni, hogy megsérült-e.
Egy pillanatig várt a válasszal.
-Jól vagyok.
Együtt sétáltak a ranchra. Amíg a pincérre vártak, akit Julián küldött Santa Clarába, az széket és kávét kínált neki.
Catalina megfigyelte a felsöpört konyhát, egy csorba csészét és a rózsabokrokat a teraszon.
– Gyönyörűek.
– A feleségemhez tartoztak.
Értette az igeidőt, és nem kérdezett semmit.
Amikor a haciendából érkező hintó megérkezett, Julián felfedezte, ki a látogatója. Arckifejezése megváltozott.
Catalina észrevette, hogy olyan távolságtartással búcsúzik el, amilyen korábban nem volt.
– Köszönöm, Don Julián.
– Nincs miért megköszönnöm, asszonyom.
Azon az éjszakán azonban mindketten ébren maradtak.
A következő hetekben Catalina számos elintéznivalót talált a tanya közelében.
Meche hamarosan rájött.
– A déli kerítéseknek még soha nem volt szükségük ennyi megfigyelésre.
– Elromlottak.
– Természetesen. Főleg az, amelyik mögött két rózsabokor van.
Katalin elpirult.
Egyik nap hozott egy kis kenyeret. Másnap a kancáról kérdezősködött, pedig az állat már egy ideje felépült. Julián elkezdte elpakolni a második tiszta poharat.
