Beszélgettek az esőzésekről, az aratásokról és minden másról, ami lehetővé tenné számukra, hogy egy kicsit tovább maradhassanak.

Amíg Catalina meg nem látott egy lányt, aki átölelte a karám előtt.

Megállás nélkül visszatért a haciendába.

Három napon át szemrehányást tett magának egy álomért, amit senki sem ígért neki. A negyedik napon Meche magyarázattal tért vissza a piacról: a fiatal nő Lucía unokahúga, és elment meglátogatni a sírját.

Katalin annyira megkönnyebbült, hogy végül elnevette magát.

Még mindig tanultam felismerni, mit éreztem, amikor Petra megjelent Santa Clarában a kislányával a karjában.

A lánynak láza volt.

Katalin megparancsolta, hogy készítsék elő a hintót, és elkísérte őket a faluba. Az orvos háza előtt találták Juliánt, aki szintén odament a hír hallatán.

Egy zsák érmét cipelt.

Az orvos fogadta a lányt, és továbbra is ápolta, amíg a felnőttek vártak.

Ahogy leszállt az este, azt mondta, hogy ellátásra lesz szüksége, de okot látott a bizakodásra.

Petra megkönnyebbülten sírva fakadt.

Julian sápadtan ült egy padon, tekintetét a kezére szegezte.

Katalin letelepedett mellé.

-Minden rendben?

– A gyerekem majdnem az ő korosztályába tartozott.

Ez volt az első alkalom, hogy Thomasról beszélt vele.

Anélkül hallgatta, hogy megpróbálta volna elfojtani az emlékeit. Amikor a férfi elhallgatott, felajánlotta neki a zsebkendőjét.

Julian elfogadta.

-Elnézést.

– Nem kell tőlem bocsánatot kérned.

Együtt maradtak, míg Petra ki nem jött, és nem szólt nekik, hogy a lány alszik.

Ekkor kereste meg a gyógyszerész Juliant.

– Még mindig van belőle, amit Don Eusebio gyógyszereire hagyott.

A cowboy gyors pillantást vetett Catalinára.

Emlékezett a névtelen csomagokra, a kifizetett adósságokra és a piaci kommentárokra.

Nem szólt semmit. De amikor elbúcsúztak, egy kicsit tovább fogta a kezét a kelleténél.

A pletykák néhány nappal később kezdődtek.

Az ezredes nővérei ellátogattak Santa Clarába, hogy figyelmeztessék, veszélyezteti a családnevet.

– Egy ilyen férfi csak a pénzedre hajthat – jelentette ki az idősebb nő.

Catalinának eszébe jutott a zacskó aprópénz, amit Julián vitt az orvosnak.

– Olyan valakiről beszélnek, akit nem ismernek.

A hír Laureanót is elérte.

A következő szerdán a cowboy sajtos standja előtt állt.

– Azt mondják, már találtál kiutat a szegénységből.

Julian folytatta a vásárlás becsomagolását.

– Hozol magaddal valamit?

Laureano egy érmét dobott az asztalra.

– Hogy ne lógj egy olyan hölgy körül, aki sokkal feletted áll.

A piac elcsendesedett.

Julian felvette az érmét, és visszaadta.

– Sajtot árulok itt. A méltóságom nem eladó.

Valaki idegesen felnevetett.

Laureano dühösen távozott, de a szavai megmaradtak a fülében.

Azon az estén Julián úgy döntött, hogy elhatárolja magát Catalinától.

Abbahagyta a várakozást. Kifogásokkal válaszolt az üzeneteire. Amikor hintót hallott, a karám mögé menekült.

Egy hétig bírta ezt a távolságot.

Aztán elment megkeresni.

„Ha nem akarsz látni, csak mondd meg” – könyörgött. „De ne kényszeríts arra, hogy találgassak.”

Julian letette a kalapácsot.

– Nem akarom, hogy miattam gúnyolódjanak.

– És úgy döntöttél, hogy bántasz, hogy elkerüld?

Lehajtotta a fejét.

Katalin megvárta, míg megszólal.

Mesélt neki a családja haláláról, a bezárt ajtókról, a félelemről, amit minden alkalommal érzett, amikor szüksége lett rá.

És megemlítette a vaskaput.

„Milyen birtok volt az?” – kérdezte.

Julián hallgatott.

Katalin úgy érezte, nem kap levegőt.

– Santa Clara volt az.

Bólintott.

Néhány pillanatig semmi mást nem lehetett hallani, csak egy ág súrlódását a kerítésen.

– Nem tudtam – suttogta.

– Tudom. A fővárosban voltál, és az édesanyádra vigyáztál. Meche mesélte ezt nekem egy ideje.

Catalina emlékezett arra az útra. Emlékezett a férje levelére is, amelyben azt írta, hogy a völgy békés.

Befogta a száját.

– A férjem tudott neki segíteni.

-Igen.

A válasz nem tartalmazott kegyetlenséget. Ezért fájt még jobban.

Catalina Luciáért és Tomásért sírt, de azért az évekért is, amelyeket anélkül töltött, hogy tudta volna, mi történik a szobája előtt.

– Ezt nem tudom megjavítani.

– Soha nem kértem tőle, hogy ezt tegye.

– Akkor hadd legyek itt magamnak. Mert veled akarok lenni.

Julián lehunyta a szemét.

–Amikor elkezdtem törődni vele, rájöttem, hogy mindent újra elveszíthetek.

Meg akarta ölelni. A férfi csak annyira lépett hátra, hogy megállítsa.

Katalin megtört szívvel tért haza.

A konyhában találta Meche-t, aki várt rá.

– Fél – mondta.

Az idős asszony vizet adott neki.

-És te?

Katalin a kezeit nézte.

-Is.

Azon az éjszakán megértette, hogy várhat még húsz évet, hogy a félelem eltűnjön.

Vagy hogy döntést hozzak, amíg még érzem.

Felkelt, felöltözött, és elment az istállóba.

Meche éppen akkor jelent meg, amikor befejezte a nyereg beállítását.

Hová mész?

– Hogy feltegyek egy kérdést.

Az idős asszony hosszan nézte, majd közelebb húzta magához a kendőjét.

– Akkor próbáld meghallgatni a választ.

Julian a harmadik kopogás után nyitotta ki az ajtót.

Amikor egyedül, porral borítva látta, azt hitte, valami szörnyűség történt.

-Mi történt?

Katalinának elállt a lélegzete.

– Azért jöttem, mert ma délután rád bíztam, hogy mindkettőnk helyett dönts.

Mozdulatlanul maradt.