„Nem akarom a földedet, Julián. És arra sincs szükségem, hogy eltarts. Reggelizni akarok veled. El akarom mondani, hogy telt a napom, és hallani, hogy telt a tiéd. Meg akarom beszélni, hová tegyünk egy asztalt, és nézni, ahogy öntözöd a rózsabokrokat, amikor azt hiszed, senki sem figyel.”

Könnyek kezdtek folyni az arcán.

„Feleségül akarlak venni. De ha nem szeretsz, mondd meg most. El tudom fogadni. Amit nem tudok elfogadni, az az, hogy elutasítasz a nevemben.”

Julian a keretre tette a kezét.

– Szeretem őt.

Olyan világosan mondta, hogy mindkettőjüket meglepte.

Katalin kifújta a levegőt.

Lassan közeledett.

– Nem ígérhetem, hogy abbahagyom a félelmet.

-Én sem.

Julian megfogta a kezét.

– Tényleg meg akarod osztani az életemet?

– Ezért jöttem.

Először megölelte. Később, amikor a lány felemelte a fejét, megcsókolta.

És homlokát az övéhez támasztva válaszolt:

– Igen, Katalin.

Hajnalban Julián elkísérte őt vissza Santa Clarába. Meche az udvaron üdvözölte őket, és mielőtt megszólalhattak volna, két asztalt terített meg reggelire.

A bejelentés a várható botrányt okozta.

Laureano kijelentette, hogy az özvegy elvesztette a pert. Sógornői azzal fenyegetőztek, hogy vitatják az örökséget.

Catalina átnéztette a dokumentumokat egy ügyvéddel, és meghallgatta a magyarázatait, mielőtt válaszolt volna rájuk.

– Vitázhatsz velem, amennyit csak akarsz. Nem te fogod eldönteni a házasságomat.

Juliant azonban leginkább az egyszerű családokból érkező válaszok hatották meg.

Petra egy hímzett terítővel érkezett. Don Eusebio két széket hozott, amit megjavított. Lucia unokahúga felajánlotta, hogy segít a virágoknál.

A patikus eleget mesélt ahhoz, hogy sokan felismerjék a jótevőt.

Julian megpróbálta visszautasítani az ajándékokat.

Petra a karjába tette az asztalterítőt.

–Örömöt találtál abban, hogy segíthettél nekünk. Hadd érezzük mi is ugyanezt.

Szótlanul tartotta.

Az esküvő előestéjén Catalina elkísérte a mesquite fához.

Julian megtisztította a kereszteket, és egy darabig térdelve maradt.

– Azt hittem, hogy tovább élni annyit tesz, mint elfelejteni őket – mormolta.

Catalina virágot hagyott Tomás kis sírjánál.

Nem ígért senkit sem helyettesíteni. Mellette maradt, és hallgatta, ahogy a fiúról beszél: a nevetéséről, a fa lóról, arról, hogyan rejteget babot a zsebébe, hogy később elültesse.

Julián most először mesélte el ezeket az emlékeket, könnyein keresztül mosolyogva.

A falu kápolnájában házasodtak össze.

Catalina karöltve lépett be Meche-vel, egy saját maga által választott világos színű ruhában. Julián remegő kézzel várta.

Az ünnepségre Santa Clarában került sor. Frissen sült tortillák, zene szólt, és az asztaloknál a tulajdonosok, varrónők, munkások és árusok ültek együtt.

Ezután berendezkedtek a tanyán, egy hálószobával és egy nagyobb konyhával bővítették az otthonukat. Catalina továbbra is a tanya irányítását végezte, és jövedelmének egy részét egy kis kórház fenntartására fordította.

Julian folytatta a szarvasmarha-tenyésztést. Azt is megtanulta, hogy segítséget kérjen, amikor szüksége van rá.

Vasárnaponként meglátogatták a mesquite fát és virágot hoztak.

Egyik reggel, hónapokkal később, egy zsákot hagytak egy ház előtt az úton.

Catalina kiáltani akart, de Julián gyengéden megfogta a kezét.

– Még alszanak.

Együtt sétáltak el, ahogy a hajnal felragyogott a hegyek felett.

Amikor megérkezett a tanyára, a nő begyújtotta a kályhát, a férfi pedig két csészét tett az asztalra.

Mielőtt leült volna, Catalina hátulról átölelte.

„Mi a baj?” – kérdezte.

– Semmi. Csak meg akartam csinálni.

Julian a sajátjával fogta el a felesége kezét.

Kint Lucia rózsabokrai virágozni kezdtek.