Kinyújtottam a kezem. Kemény ujjbegyeim végigsimítottak a titoktartási megállapodás hideg, nehéz pergamenjén. Nem írtam alá a nevem. Fogtam a tollát, és egyetlen számsorozatot írtam a megállapodás hátuljára, majd visszacsúsztattam neki.

– Menj ki! – suttogtam.

Vance gúnyosan becsapta az aktatáskát. – Szörnyű hibát követ el, Ms. Thorne. Még jelentkezünk.

Miközben Vance kilépett az ajtón, rendkívül biztos benne, hogy a bánatom végül átadja a helyét a csekkfüzetének, odamentem a kis sporttáskámhoz, amit otthonról hoztam. Benyúltam a dupla fenék alá, és előhúztam egy nehéz, titkosított műholdas telefont. Tárcsáztam azt a számsorozatot, amit az előbb írtam Vance szerződésére – egy számot, ami tizenegy éve nem volt aktív.

A vonal egy kódolt sziszegéssel kapcsolódott össze.

– Raven vagyok – mondtam a rekedt levegőbe, érzelemmentes hangon. – Teljes körű operatív dossziéra van szükségem a Sterling-csomagról. Aktívvá válok. Kód: Blackout.

A holló árnyéka

A hangulatos külvárosi házam alatti pince egy évtizede nem látott napvilágot. Nem régi télikabátok vagy kerti kellékek tárolója volt, hanem egy Faraday-kalitka.

Három nagyfelbontású monitor fényében ültem, a kék fény visszaverődött az íriszeimről. Már nem a babalélegzetet rendezgettem. Julian Sterling titkosított banki adatait boncolgattam sebészileg. A Raven által kért fájlok egy órán belül megérkeztek. A „Sterling-csomag” négy érinthetetlen örökösből állt: Leo Sterlingből, az alfa; Grantből , az izomemberből; Chloe-ból , a szociopata pomponlányból; és Tobyból , a szélhámosból, aki mindig lefilmezte a kalandjaikat.

Az ujjaim végigszáguldottak a mechanikus billentyűzeten, és egy izommemóriám rémisztett. Néhány billentyűleütéssel megkerültem a Sterling Global tűzfalát. Megtaláltam egy negyvenmillió dolláros offshore számlát – regisztrálatlan, illegális pénzeszközöket, amelyeket külföldi tisztviselők megvesztegetésére szántak. A teljes összeget átirányítottam egy lenyomozhatatlan kelet-európai humanitárius jótékonysági szervezetek hálózatába.

– Az első fázis befejezve – suttogtam az üres szobának.

Ezután megnyitottam egy tömörített videofájlt, amit éppen most húztam ki Toby iCloud tárhelyéről. Az időbélyegző hajnali 1:15 volt. A támadás éjszakája. Rákattintottam a lejátszásra. Megnéztem az első három másodpercet – hallottam a hányingert keltő puffanást, hallottam a lányom rémült sikolyát –, majd megállítottam. Nem remegett a kezem. Nem sírtam. A bennem élő anya bezárva volt, társaságot nyújtott Mayának az intenzív osztályon. A székben ülő valami egy gép volt.

Elővettem egy sor elfogott üzenetet Leo telefonjáról. Grant: Nagy bajban vagyunk? Leo: Nyugi. Apa szerelője azt mondta, hogy a virágárus bedőlt a csalinak. Teljesen tiszta a levegő. Ma este buli a tóparti házban. Hozd a behozott cuccokat.

Felálltam a monitoroktól, és odamentem egy nehéz acél fegyverszéfhez, amely a beton alaphoz volt csavarozva. Megforgattam a tárcsát. Benne volt a múlt, amelynek eltemetésére megesküdtem. Átnyúltam az útlevelek és a valutakupacok mellett, és elővettem egy pár fekete, Kevlárral erősített taktikai kesztyűt, egy készlet professzionális zártörőt és a hangtompítós HK VP9-es pisztolyomat. Ellenőriztem a szánt, a fémes kattanás élesen visszhangzott.

– Vége a bulinak, Leo – mormoltam.

Két órával később a Sterling Lake House sűrű erdővel borított peremén álltam, egy hatalmas, üvegből és acélból készült szörnyetegben, kilométerekre a legközelebbi várostól. Elolvadtam az árnyékban, miközben két felfegyverzett, magánbiztonsági vállalkozó sétált el mellettem, mit sem törődve a körülbelül egy méterre lévő ragadozóval.

Odaosontam a díszes vízesés mögött megbúvó fő elektromos elosztódobozhoz. Egy szigetelt vezetékvágóval megkerültem a szabotázsjelzőket, benyúltam, és elvágtam az elsődleges optikai kábeleket.

Az egész birtok teljes, fojtogató sötétségbe borult. A benti zene nehéz basszusa hirtelen elhalt.

A fülemhez koppintottam a kommunikációs egységet, miközben a mérföldekről hallgatózó fantomkezelőhöz beszéltem. „Bemegyek. A hírnévnek senki sem maradt fenn.”

Az igazság alagsora

Nem betolakodóként, hanem saját temetőjében kísértő szellemként mozogtam a koromsötét kastélyban. Éjjellátó optikám éles, világító zöld színben festette be a világot.

A Julian által felbérelt profi biztonsági csapat egy vicc volt. Volt rendőrök voltak, akik hozzászoktak a paparazzik megfélemlítéséhez, nem pedig egy első szintű ügynök megállításához. Leugrottam egy második emeleti erkélyről az első őr mögé, átkaroltam a nyakát, és elcsíptem a nyaki verőeret. Négy másodperc múlva eszméletlen volt. A második őr befordult a folyosón egy sarkon; beléptem az őrébe, tenyerem élével a napfonatába vágtam, és egy pontos, hányingert keltő reccsenéssel szétzúztam a kulcscsontját . Egy hangtalanul összeesett.

A Packot a pincében lévő házimoziban találtam. Egy hatalmas, hangszigetelt szoba volt, akusztikus habbal és bőrfotelekkel bélelve. A tartalék generátor még nem kapcsolt be. Sötétben voltak csapdába esve, pánikba esett hangjuk visszaverődött a falakról.

„Grant, ellenőrizd a biztosítékot!” – kiáltotta Leo félelemtől elcsukló hangon.

Beléptem a szobába, és bezártam magam mögött a nehéz akusztikus ajtót. Odanyúltam a fali kapcsolótáblához, és felkapcsoltam a vészvilágítást. A szobát azonnal kemény, vérvörös derengés öntötte el.

Nem viseltem maszkot. Azt akartam, hogy lássák az arcomat.

A stadion üléseinek alján álltam, jobb kezemben egy nehéz acél kerti ollót, a balban pedig Julian Sterling titkosított, ezüst pendrive-ra letöltött főkönyvét.

– Mi a fene? – dadogta Toby, és hátrált. – Ki maga?

Mielőtt bárki mozdulhatott volna, a nehéz ajtó mögöttem vadul megreccsent. Egy billentyűzet-feloldó gomb sípolt, és az ajtó kivágódott. Julian Sterling rontott be a házimoziba, Elias Vance oldalán. Julian arca vörös volt a dühtől.