A holló új repülése

Hat hónappal később.

A nap alacsonyan járt a festői, hófödte Alpok felett, hosszú, aranyló árnyékokat vetett a Zürichi Egyetem makulátlan kampuszára . Maya a gondozott udvaron sétált, egy halom művészettörténeti könyvet szorongatva a mellkasához. Egy baráti társasággal nevetett, arca teljesen begyógyult, szeme csillogott és könnyed. „Elena” néven virult, abban a hitben, hogy édesanyja egyszerűen csak egy igen jövedelmező, utazó állást vállalt nemzetközi virágtanácsadóként.

Felnézett az égre, lehunyta a szemét a friss szellő elől, és úgy mosolygott, mintha egy őrangyalt érezne, aki egy szívdobbanásnyira lebeg tőle.

Mérföldekkel arrébb, egy fagyos, szél korbácsolta tetőn, ahonnan kilátás nyílt a Zürichi-tó kristálytiszta vizére, beállítottam a nagyító tárcsáját a spektívemen. A nagy teljesítményű lencsén keresztül néztem, ahogy mosolyog. Mély, sugárzó melegség áradt szét a mellkasomban – egy olyan melegség, amelyet semmilyen mennyiségű fekete művelet, semmilyen mennyiségű vér vagy jég nem tudott volna megdermeszteni. Biztonságban volt.

A titkosított, égőtelefonom rezegni kezdett a combomra szíjazott taktikai tasakban. Előhúztam. Egyetlen, önmegsemmisítő SMS Millertől:

Új célpontot azonosítottunk. Helyszín: Szingapúr. Készen állsz?

Nem válaszoltam. Visszadobtam a telefont a tokomba, és elkezdtem szétszerelni a kétlábú állványon álló nehéz, hangtompítós mesterlövész puskát. A csövet, a tusát és az optikát egy diszkrét szénszálas hegedűtokba pakoltam. Mielőtt lecsuktam volna a fedelet, lenéztem egy apró, törékeny tárgyra, ami a fegyver belső markolatához volt ragasztva.

Egy apró, szárított, préselt kála volt. Egy már nem létező boltból származó ereklye, egy nőtől, aki meghalt, hogy az anya élhessen.

„Én vagyok a tövis, amely megvédi a rózsát” – suttogtam a jeges szélnek, miközben becsaptam a tokot. „És én mindig készen állok.”

Felálltam, és sötét kabátom gallérját húztam a hideg ellen. Ahogy a tetőtéri bejárat felé fordultam, a kezem valami merev dologhoz ért a kabátom zsebében. Összeráncoltam a homlokomat. Benyúltam, és kihúztam egy kicsi, nehéz, aranyozott szegéllyel ellátott kártyát.

Nem én tettem oda. Valaki átcsúsztatta a látóhatáromon.

Kinyitottam. Egy meghívó volt egy exkluzív, underground gálára Szingapúrban , elegáns, áramló kalligráfiával írva. Alul egy kézzel írott üzenet állt piros tintával:

Vártunk rád, Raven. A Sterlingék csak a meghallgatás voltak.

A vörös tintát bámultam, miközben lassú, rémisztő mosoly terült szét az arcomon. Azt hitték, vendéget hívnak. Nem tudták, hogy épp most idézték meg a hóhért. Ezúttal nem lesz szükségem egymillió dollárra. Csak több kesztyűre lesz szükségem.

Ha szeretnél még ehhez hasonló történeteket, vagy ha megosztanád a gondolataidat arról, hogy mit tettél volna az én helyzetemben, szívesen olvasom. A nézőpontod segít abban, hogy ezek a történetek több emberhez eljussanak, ezért ne félj hozzászólni vagy megosztani.