„Ki a fene vagy te?” – sikította Julian, miközben tekintete rólam a rémült fiára cikázott. „Hogy jutottál át az embereimen? Szövetségi börtönbe zárlak szánalmas életed hátralévő részére!”
Lassan felmentem a szőnyeggel borított lépcsőn. Leo, Grant, Chloe és Toby ösztönösen hátrahőköltek, túl későn vették észre, hogy a kijáratok el vannak torlaszolva. Felkaptam egy maréknyi gyorskötőt a taktikai övemről, és Vance lába elé hajítottam őket.
– Kösd őket a székekhez, Elias! – parancsoltam, és a hangom úgy hasított át a termen, mint egy szike. – Különben elkezdem eltörni az ujjaimat.
Vance a szemembe nézett, látta a rá visszatekintő mélységet, majd azonnal térdre rogyott, és kétségbeesetten odakötözte az örökösöket a nehéz bőrfotelekhez. Zokogni kezdtek.
– Én vagyok az a nő, aki tíz évet töltött a kormány „fekete” szektorában, Julian – mondtam, belépve a személyes terébe. Félelemtől sújtott izzadság és állott skót whisky szaga áradt belőle. – Egész szuverén rezsimeket döntöttem meg kevesebbért, mint amit az elkényeztetett fiad tett a lányommal.
Julian arrogáns álarca leomlott. Ránézett az ollóra, majd a pendrive-ra. „Én… adok neked tízmilliót! Ötvenmilliót! Amit csak akarsz, csak mondd meg az árat!”
Felemeltem a kerti ollót, a fém hangosan kattanva ért véget alig egy hüvelyknyire a fülétől. Összerezzent, és nyöszörögni kezdett.
– Azt hitted, a lányom egy senki, mert az anyja liliomokat árul – suttogtam, miközben a hideg acél súrolta az állkapcsát. – Elfelejtetted megnézni, miért bujkálna egy nő az én DNS-emmel egy virágboltban. Nem a törvény elől bujkáltam, Julian. A szörnyeteg elől bujkáltam, amivé akkor válok, amikor valaki hozzáér ahhoz, ami az enyém.
Feltartottam az ezüst pendrive-ot. „Nem most kapcsoltam ki ma este az áramellátásodat. Tíz perccel ezelőtt elküldtem a fiad videóját a támadásról, negyven gigabájtnyi illegális offshore adócsalási, vesztegetési és zsarolási aktáddal együtt minden nagyobb hírügynökségnek, minden politikai adományozódnak és minden szövetségi ügyésznek az országban. Az „érinthetetlen” státuszod most járt le. Hivatalosan is préda vagy.”
Épphogy megfordultam, hogy otthagyjam őket a távolból már hallani vélt szirénázás felé, amikor egy nehéz, fájdalmasan ismerős hang visszhangzott az ajtóból.
Egy elegáns, sötét öltönyös férfi állt ott, hajtókájára arany kormányzati jelvényt tűzve.
– Raven? – kérdezte Miller igazgató , hangjában áhítat és mély ingerültség keveréke hallatszott. – Nem lett volna szabad ekkora robbanási sugarú kört elhagynod. Az Ügynökség nem örül ennek.
A bosszú ára
A következmények bibliaiak voltak.
A következő két hétben a címlapok könyörtelenül uralták az ország minden képernyőjét. A Sterling Birodalom összeomlik: Titkos videó felfedi az Ivy League brutalitását. Julian Sterling kockázati tőkést 40 rendbeli szövetségi csalás vádjával emeltek vádat. A „Sterling Pack”-nek megtagadták az óvadékot. Vagyonukat lefoglalták, hírnevüket elégették, határidős ügyleteiket pedig narancssárga overallokra cserélték.
Az intenzív osztály csendjében ültem, a sarokban lévő steril tévé le volt halkítva. Fogtam Maya sértetlen jobb kezét, és végigsimítottam a tenyere finom vonalain.
Lassan megrebbent a szemhéja. Nyögött egyet, hunyorogva nézett a vakító fényű neonfények ellen. Elfordította a fejét, duzzadt szemei az arcomba szegeződtek. Rám nézett, és láttam, ahogy tekintete a kezemre siklik. Látta a zúzódásos, véres ujjperceimet, a körmeim alatt a kosz és a puskapor sötét félholdait, és a hideg, távoli, hiperéber tekintetet, ami még nem tűnt el teljesen a szememből.
– Anya? – suttogta Maya, hangja olyan volt, mint a zúzott üveg.
Megszorítottam a kezét. A kezelő, a „Holló”, eltűnt a sötétben, helyét azonnal az anya vette át. „Itt vagyok, kicsim” – nyögtem ki, miközben végre kitört egyetlen könnycsepp. „Vége van. Már nem bánthatnak. Senki sem.”
Később aznap este a Petals & Pine üzlet közepén álltam. Az üzlet teljesen üres volt. A virágokat adományként kaptam, a polcokat letöröltem, a bérleti szerződést felbontottam. Miller igazgató az üvegajtónál állt, és nézte, ahogy egyetlen doboz személyes holmimat pakolok be.
– Remek munkát végeztél, Raven. A szövetségiek lakmároznak a Sterling teteméből – mondta Miller, miközben rágyújtott egy cigarettára. – De most már teljesen túllépted a határt. Túl fényesen égtél. Nem maradhatsz tovább csendben virágárus Connecticutban. A kartelltársak, akiknek Julian pénzt most? Tudják, hogy valaki elkapta. Keresni fognak.
Felvettem egy gyönyörű, fehér kálát, amit Mayának akartam adni, amikor felébred. „Nem érdekel, Miller. Megtettem, amit meg kellett tennem a lányomért. Ha az ő abszolút biztonságának ára a lelkem, akkor már évekkel ezelőtt megfizettem.”
Miller beleszívott, a cseresznye világított a sötét boltban. – Vissza kell menned a mezőre, Sarah. Hivatalosan. Csak így van jogunk megakadályozni, hogy a Sterlingék megmaradt társai eljöjjenek érted és a lányért. Te nekünk dolgozol, mi pedig erődöt építünk köré.
Meredten bámultam a liliomot, majd óvatosan beletettem a kartondobozba. – Visszajövök – mondtam, és a hangom acélossá vált. – De egy feltétellel. Maya vadonatúj személyazonosságot kap. Egy teljes értékű, láthatatlan biztonsági szolgálatot. És soha, de soha nem tudja meg, mit teszek érted.
Miller lassan bólintott. „Kész.”
Megfordult, hogy kinyissa az ajtót, majd megállt, és a válla fölött visszanézett rám.
– Van még valami, amit tudnod kell, mielőtt újra aláírod, Raven – mondta Miller, hangja komor mormolássá halkult. – Elemeztük a telefonokat, amiket elhagytál. A Sterling srác… Leo. Nem ő rendelte meg a meccset aznap este. Megpróbált valaki mást lenyűgözni. Van valaki, aki sokkal feljebb áll a táplálékláncban.
