Elárulva és semmi nélkül egy olyan helyre költözött, amelyet senki sem bírt elviselni; azonban ugyanez a hely váratlanul érte.
– A férjed elment egy másik nővel, de te itt hagyod a szégyent magaddal.
A nő, aki ezt mondta, évekig Leonor asztalánál evett. Most a küszöbén állt, és nézte, ahogy egy férfi bútorokat pakol ki a házból, ahol Leonor 19 évig lakott.
Novemberi reggel volt, a 19. század végén. San Miguel del Monte-ban, egy kisvárosban a mexikói hegyekben, misére szóltak a harangok, amikor felfedezte, hogy a férje megszökött egy fiatal özveggyel, a megtakarításaiból és az ingatlan-nyilvántartásból ellopva a pénzt.
Leonor 42 éves volt. Varrt, kenyeret árult és földművesként dolgozott, míg végül sikerült megakadályoznia a ház elöntését az esőzések során. Julián azonban a háta mögött adósságokat vett fel, és mindkettőjük vagyonát felajánlotta fedezetként.
Don Anselmo, a bolt tulajdonosa és férje hitelezője, dél előtt érkezett meg.
–Vasárnapig maradhatsz. Utána szükségem van a kulcsokra.
Leonor a falra nézett, ahol még mindig anyja portréja lógott.
– A megtakarítás az enyém volt.
– Ezt meg kell beszélned Juliannal.
Mindenki tudta, hogy már messze jár.
Senki sem ajánlotta fel, hogy elkíséri.
Doña Matilde, aki a plébániai gyűjtéseket felügyelte, azt állította, hogy egy körültekintő feleség tudta volna, hogyan tartsa el a férjét. Más asszonyok lehalkították a hangjukat, amikor Leonor elment mellettük. A férfiak arról vitatkoztak, hogy mennyi pénzt lopott el Julián, mintha valami vacsora utáni tréfálkozás lenne.
Leonor 3 napig aludt az egymásra halmozott bútorok mellett.
Vasárnap, pirkadat előtt, száraz tortillákat, babot, piloncillót és sót csomagolt egy kosárba. Két ruhát, egy olajlámpást és anyja ollóját becsomagolta egy kendőbe.
Aztán utoljára becsukta az ajtót.
Nem a falu felé gyalogolt.
Azon az ösvényen haladt, amely a Barranca del Silenciohoz (A Csend Szurdokához) vezetett.
A hely három órányira volt, tölgyfák, sziklák és olyan sűrű növényzet között megbújva, hogy alig engedett bepillantást az égbe. Volt ott egy elhagyatott vályogház, de senki sem lakott benne.
Három család próbált ott letelepedni. Mindannyian elmenekültek a harmadik hajnal előtt.
Azt mondták, hogy sípoló hangokat hallottak a semmiből, és lépteket a falak mentén. Egyesek azt állították, hogy egy nőt láttak a forrásnál. Mások azt mondták, hogy aki a szakadékban aludt, megváltozott állapotban ébredt fel.
Leonor remegő lábakkal érkezett.
A ház tetején lyukak voltak, egy ferde ajtó és egy hamuval borított kandalló. Lesöpört egy sarkot, kiterítette a vásznat a padlóra, és meggyújtotta a lámpát.
A zajok alkonyatkor kezdődtek.
Egy ág recsegett az ablak mögött. Aztán egy hosszú, elnyújtott sípoló hang hallatszott, túl tisztán érthetően ahhoz, hogy a szélnek higgye.
Leonor tartotta a lámpát.
– Ha van valaki, tudassa vele, hogy nincs semmi ellopnivalóm.
Az erdő mozdulatlan maradt.
Lefeküdt.
Túl fáradt volt ahhoz, hogy bármi más elől elfusson.
Amikor kinyitotta a szemét, a nap besütött az ablakon. Mélyen aludt, nem hallotta Julián sértegetését, és nem képzelte el a városlakók tekintetét.
Aztán meglátta a virágokat.
Apró fehér és sárga virágok vették körül a vásznat. Volt néhány a lába mellett, az ajtó közelében és a törött szék alatt.
Előző este nem voltak ott.
Leonor lassan felült. Megérintett egy párt. Vízcseppek voltak rajta, és egy frissen vágott szár volt rajta.
Az erdő felé nézett.
– Köszönöm – mormolta, maga sem tudva, kinek.
A következő napokban kora reggeltől dolgozott. Kijavította a kandallót, ágakkal fedte be a tetőn lévő lyukakat, és forrást talált a mohával borított kövek között.
A víz hideg és tiszta volt. A közelben egy régi gyümölcsös nyomai látszottak: elhalványult barázdák, egy ruta és egy platánfa, amin még mindig volt új hajtás.
Leonor letérdelt, hogy leszedje a gyógynövényeket.
Érezte a nedves földet az ujjai között, és sírni kezdett.
Nem az első napok kétségbeesett sírásáról volt szó. Azért sírt, mert még mindig tehetett valamit. Mert a kezei még mindig az övéi voltak, pedig Julián mindent elvett tőle.
Megtisztította a barázdákat, és elvetette a kosár alján tárolt magokat.
A zajok éjszaka visszatértek, de soha nem kopogtak az ajtón. Néha úgy hangzott, mintha valaki a forrás közelében sétálna. Máskor a sípoló hang közvetlenül az eső előtt hallatszott.
Leonor minden alkalommal felkelt.
A kert megváltozni kezdett egy megmagyarázhatatlan módon. A hajtások túl korán jelentek meg. A levelek megerősödtek, miközben a falu földjei száradni kezdtek.
Egyik reggel még több virágot talált az ablakpárkányon.
Lábnyomokat keresett. Nem látott egyet sem.
A második héten fogadta első látogatóját.
Egy 11 éves, vékony, mezítlábas, foltozott inget viselő fiú volt. Megállt az udvar szélén, futásra készen.
Leonor letette a kapát.
– Eltévedtél?
– Nem. Azért jöttem, hogy megnézzem, igaz-e.
-Milyen dolgot?
A fiú nyelt egyet.
– Ez állattá változott.
A kezeit nézte.
– Még nem. De ki tudja, ezzel a kosszal a körmeim alatt.
A fiú felnevetett.
Tomásnak hívták. Az édesanyja, Rosa, a folyóparton mosta a ruhákat, és mióta a férje meghalt, egyedül nevelte fel.
Leonor tortillát és babot kínált neki.
Evett, próbálva leplezni az éhségét.
– Anyám azt mondja, hogy nem szabadna bemennem ide.
– Akkor meg kell mondanod neki, hogy eljöttél. Nem akarlak megtanítani hazudni.
