Tomás másnap Rosával tért vissza. A nő zavarba jött.

– Nem tudtam, hogy kértem tőle ennivalót.

– Nem ő kérte. Én ajánlottam fel neki.

Rosa a kertre és a tiszta házra nézett.

– Annyi mindent mondanak a városban az emberek…

– És mit mondasz?

A nő lesütötte a tekintetét.

– Meg kell néznem, mielőtt ismétlem.

Attól kezdve Tomás engedéllyel látogatta a szakadékot. Segített tűzifát gyűjteni, és megtanulta megkülönböztetni az esőt előrejelző madarakat.

Egy nap, miközben a kerítést erősítették, megkérdezte:

– Megtaláltátok már, ami el van temetve?

Leonor elengedte a kötelet.

– Ki mondta neked, hogy van valami?

– A nagyapám. Doña Rosario, aki szülésznő volt, itt lakott. Ebben a házban született.

Tomás elmagyarázta, hogy Rosario 40 évet töltött a szakadékban. Nőket fogadott, segített a szülésben, és ismert olyan növényeket, amelyeket mások gyomoknak néztek.

Azt mondta, ha megöregszik, otthagy valamit a banán mellett annak, aki utána jön.

– Akik jöttek, érméket kerestek – tette hozzá a fiú. – A nagyapám azt mondta, ezért szöktek el.

Leonor észrevette az új növést.

Azon az éjszakán öreg kezekről álmodott, akik földdel borítottak be egy edényt.

Hajnalban ásni kezdett.

A kapa valami keménynek ütközött. Leonor az ujjaival szedte ki a földet, mígnem egy agyagedényre bukkant, amelyet kő zárt le, és viaszréteg védett.

Hazavitte.

Belül szárított gyógynövényeket, a Guadalupei Szűzanya kis képmását és egy viaszos kendőbe csomagolt csomagot talált.

Volt egy levél és néhány papír.

Leonor felismerte a betűket, mert az édesanyja tanította meg imakönyvből olvasni. Kihajtotta az első oldalt.

„Ha ezt megtaláltad, talán úgy érkeztél, mint én: belefáradtál abba, hogy ott véded magad, ahol senki sem akart meghallgatni.”

Meg kellett állnia.

Rosario azt mondta, hogy erőszakos férje elől menekült. A faluban őrültnek nevezték, amiért elment, és boszorkánynak, amiért túlélte.

A szakadék vizet, élelmet és egy helyet adott neki, ahol aggodalom nélkül aludhatott.

„Gondoskodj a születésről. Ne tépj ki több növényt, mint amennyire szükséged van. Itt azokat üdvözöltem, akiknek nem volt hová menniük. Ha tudod, hagyd nyitva az ajtót valaki másnak.”

A papírok között voltak termesztési jegyzetek, házi receptek és egy dokumentum, amely rögzítette a földterület Rosario nevére történő megvásárlását.

Az utolsó papírlapon az állt, hogy a ház menedékhelyként szolgáljon. Rosario apja egy másolatot hagyott a plébánián, hogy megakadályozza, hogy bárki is igényt tartson az ingatlanra a halála után.

Leonor a mellkasához szorította a levelet.

Most először nem egy másik nő története szólt, hogy figyelmeztesse az engedelmességre.

Azt mondtam neki, hogy maradhat.

De a gyümölcsös híre hamarosan eljutott a faluba.

Don Anselmo megérkezett Matilddal és Gabriel atyával. Megálltak az ajtó előtt.

– A jólétedért jöttünk – jelentette be Matilde.

Leonor a tiszta csizmáira nézett.

– Milyen hosszú utat tett meg az aggodalom.

A pap lesütötte a szemét, hogy elrejtse a mosolyát.

Anselmo megfigyelte a tavaszt.

– Ennek a földnek nincs ismert tulajdonosa. Vissza kell térnie, mielőtt bármilyen probléma merülne fel.

– Van rajta egy írás.

A kereskedő arckifejezése megváltozott.

Leonor megmutatott egy példányt, amit Rosa segítségével készített el.

Gabriel atya felismerte a Rosario nevet.

–Emlékszem rá. Segített anyámnak, amikor megszületett a húgom.

Matilde felé fordult.

– Nem azért jöttünk ide, hogy erről a nőről beszéljünk.

– Akkor talán el kellene kezdenünk csinálni.

Anselmo meg akarta vizsgálni az eredeti dokumentumot. Leonor nem adta oda neki.

Egy kosár zöldséget kínált nekik.

– Elviheti őket. És Atyám, megköszönném, ha megkeresné a példányt a plébánián.

A pap beleegyezett.

Matilde visszadobta a kosarat.

– Ez itt nem ér véget.

Miután elmentek, Leonor egy mély lenyomatot talált a forrás mellett. Anselmo beleszúrta a botját, mintha a földet mérné.

Rosa délután érkezett meg hírekkel.

A kereskedő évek óta keresett vízforrást Esteban Cárdenas ezredes földjei számára. A folyó vízhozama csökkent, és az ezredes jól fizetne egy állandó forrás ellenőrzéséért.

A feltételezett aggodalomnak ára volt.

Gabriel atya megtalálta Rosario feljegyzését, de Anselmo nem várt semmit tisztázni.

Két embert küldött, hogy hozzák ki Eleanort.

Alkonyatkor érkeztek egy öszvérrel és egy bélyeg nélküli papírdarabbal.

– Szedd össze a holmidat.

Az ajtóban maradt.

– Gyere vissza egy igazi paranccsal.

Egyikük a ház felé indult.

Aztán sípoló hang hallatszott.

Az öszvér megrántotta a gyeplőt, és nem volt hajlandó továbbmenni. Apró fények jelentek meg a fák között, pedig még nem volt szentjánosbogár-szezon.

A férfi felemelte a karját, hogy lefogja Leonort, de egy hatalmas ág zuhant közéjük.

Nem volt szél.

A két férfi visszavonult. Az öszvér elmenekült az ösvényen, ők pedig utánafutottak.

Leonor remegő kézzel csukta be az ajtót.

Azon az éjszakán a félelemtől sírt. A bátorsága sem akadályozta meg abban, hogy féljen.

Másnap reggel virágokat talált ott, ahol az ág leesett.

Érintetlenül hagyta őket.

Az ezredes 4 nappal később megjelent.

Leonor fegyveres emberekre számított. Csak 15 éves lányával, Beatrizzel és egy társával érkezett.

– Nem azért vagyok itt, hogy kilakoltassam – mondta. – A lányom látni akarta a helyet.

Beatriz fáradt szemmel nézett mindent. Anyja halála óta alig beszélt és nem evett semmit.

Leonor felismerte ezt a módot, ahogyan jelen van anélkül, hogy látszólag jelen lenne.