Magdalena magabiztosan követni kezdte Canelo csengőjét. Tudta, mikor lépi át Raimundo a kaput, és mikor tér vissza a mezőről. Ez a hang egy bizonyos helyet adott neki egy elmúlóban lévő világ közepén.

Az emberek másképp értelmezték a társaságát.

Doña Amparo, a sajtárus, megjegyzéseket tett egy özvegyasszonyra, aki egy idegent látott vendégül.

– Az ő hírneve miatt mondom ezt.

Magdalena otthagyta a koriandert az asztalon.

– A hírnevem nem emelt fel, amikor egyedül estem el a konyhában.

Azon az estén Raimundo azt javasolta, hogy menjenek el, hogy elkerüljék a problémákat.

– El akarsz menni? – kérdezte.
– Nem.
– Akkor ne hagyd, hogy más tervezze meg a terveidet.

Szeme titka napokkal később derült ki.

Egy külföldi vásárló átnyújtott neki egy 20 centes érmét, és visszajárót követelt egy 50 centesért. Magdalena az arca elé tartotta. Felismerte a súlyát, de habozott, amikor meghallotta, hogy a vásárló felemeli a hangját.

– Kirabol engem!

Többen közeledtek. Megpróbálta megvédeni magát, de nem tudta kivenni a számukat.

Amparo a posztjából nyilatkozott.

—Nincs ve.

A csend jobban fájt, mint a vád.

Raimundo felmutatta az érmét, és megkérte a vevőt, hogy ismételje meg hazugságát mindenki előtt. Egy kereskedő megerősítette az értékét. A férfi összegyűjtötte a holmiját, és a tömeg gúnyolódása közepette távozott.

Magdalena szótlanul tartotta a helyét.

Otthon bezárkózott, és sírt, amíg teljesen ki nem merült. Raimundo a folyosón várt. Canelo a vállához hajtotta a fejét.

Amikor kinyitotta az ajtót, a férfi belépett anélkül, hogy megpróbálta volna a fájdalmat könnyed beszélgetéssé alakítani.

– Most már tudják.
– Igen.
– Elveszik az állásomat.
– Holnap elmegyünk és megkérdezzük, ki szándékozik ezt megtenni.

Magdalena azt mondta, hogy egy orvos szürkehályogot és egy lehetséges műtétet említett Moreliában. A kezelés, az utazás és a szállás miatt a költségek lehetetlennek tűntek.

Raimundo kérte, hogy hallja az összeget.

Aztán valami olyasmiről beszélt, amit régi életével együtt eltemetett.

Apja farmon élő állatokkal foglalkozott. Megtanulta felismerni a sérüléseket, segíteni a szülésekben és gondoskodni a beteg állatokról. Évekig más városokból is keresték az emberek.

„Tudok itt dolgozni.”
„Nem fogod az életed a szememre pazarolni.”
„Ott fogok dolgozni, ahol akarok.”

Az első hívás egy öszvérről szólt, amely órákig nem evett. Raimundo megvizsgálta, felismerte a problémát, és addig maradt vele, amíg az elkezdett felépülni.

Később egy tehén nehéz szülésénél segített. A borjú élve jött világra. Talált egy tövist a malomló patájába fúródva. Szegény családok kecskéitől kukoricát vagy tojást fogadott el, amikor azok nem tudtak fizetni.

Nem állította, hogy mindent tud. Ha egy eset meghaladta a felfogóképességét, azt mindig kimondta.

Magdaléna folytatta a zöldségárusítást. Minden egyes ember keresetéből félretettek egy részt, és egy konzervdobozban tartották. Magdaléna hangosan számolta az érméket; a nő megtartotta az összeget, és kijavította, ha hibázott.

Délutánonként a két hintaszékben ültek, amiket Raimundo javított meg.

Aztán levél érkezett a legidősebb fiától, Arturotól.

Amparo írt neki a vakságról és a férfiról, aki az anyjával élt. Arturo egy héttel később megjelent, ijedten és készen arra, hogy parancsokat adjon.

– El kell adnod a házat, és velem kell jönnöd.

Magdalena megigazította a kendőjét.

– És a munkám?
– Már nem tudsz vele foglalkozni.

Raimundo a kapunál maradt.

Arturo tetőtől talpig végigmérte.

– Mennyit kérsz tőle, hogy itt lakjon?

Magdaléna felkelt.

—Annyiba nem került, hogy 3 évig idejöttél.

A fiú kinyitotta a száját, majd becsukta.

„Nem küldtél nekem semmilyen üzenetet, amiben leírtad volna, hogy ilyen vagy.”
„Nem is kérdeztél túl sokat.”

Arturo látta, ahogy a házat kijavítják, a tűzifát elrendezik, és a zöldségeket is előkészítik a piacra. Aztán hallotta, ahogy anyja elmeséli a konzervet és a terveit.

– Gyere velem az orvoshoz – mondta.
– Most?
– Ha már eleget spóroltunk.

A fiú lesütötte a tekintetét.

Aztán szinte suttogva megkérdezte, hogy milyen hely maradt az apjának abban a házban. Magdalena megérintette a hintaszék támláját.

– Apádnak volt a cégem, amíg élt.

Arturo a megjavított székre nézett.

„Nem akarom, hogy elfelejtsd.”
„Én sem.”

Megkérte, hogy hozza ki Fermín leveleit a ládából. Mindet megtartotta, még azokat is, amelyek csak annyit jelentettek, hogy mikor tér vissza egy marhavásárról. Együtt hallgatták őket, miközben Arturo olvasott. Amikor befejezte, Magdalena megfogta a kezét, és azt mondta neki, hogy az, hogy emlékszik a férjére, nem jelenti azt, hogy egyedül kell folytatnia a vacsorát.

Mielőtt elment, pénzt hagyott hátra, de Magdaléna kért még valamit.

– Írj nekem, akkor is, ha nem tudsz semmit küldeni.

Az állatbetegség az esőzéssel érkezett.

A közeli tanyákon kezdődött: láz, az állatok felhagytak az evéssel, és olyan veszteségek, amelyek egész családokat fenyegettek.

Raimundo Canelo útjain közlekedett. A szamár cipelte a szerszámokat, és óvatosan mozgott a sárban. Gazdája segített szétválasztani a beteg állatokat, megszervezte az ellátást, és segítséget kért egy állatorvosi végzettséggel rendelkező férfitól, aki a régióban dolgozott.

Néhány szarvasmarha elpusztult. Mások felépültek. Raimundo nem nyugodott, amíg a családja meg nem tudta, mitévő legyen távollétében.

Magdalena ételt készített, rendszerezte a készleteket, és számon tartotta a meglátogatott karámokat. Felismerte minden korsó helyét és alakját. A háza lett az a hely, ahol a farmerek üzeneteket hagytak.