Amparo egy kora reggel érkezett meg.

Az egyetlen tehene beteg volt.

Raimundo anélkül távozott, hogy szemrehányást tett volna a megjegyzéseiért. Napokig visszajárt, hogy megnézze az állatot, amíg az újra enni nem tudott.

Amikor Amparo fizetni akart neki, Magdalena standjára mutatott.

–Kezdd azzal, hogy úgy bánsz vele, mint a nővel, aki mindig is volt.

Amparo odament, hogy bocsánatot kérjen tőle. Magdalena beleegyezett, hogy meghallgatja, de arra is kérte, hogy javítsa ki, amit ugyanezen emberek előtt mondott.

Megcsinálta.

Elkezdett segíteni a ház körüli teendőkben is. Étellel érkezett, amikor Magdalenának túl sok üzenete volt, amit meg kellett oldania, és néha reggelente ő felügyelte a standot. Egy nap Raimundót a padon aludva találta, csizmái sárosak voltak. Magdalena kérte, hogy pihenhessen, és továbbra is hallgatta az utasításokat. Amparo ekkor megértette, mennyi munkát végez az a nő anélkül, hogy elhagyná a konyhát. A következő gazdálkodói gyűlésen mindkettőjükről beszélt, egyenlő tisztelettel nevüket használva.

Amikor a betegség alábbhagyni kezdett, a gazdák bónuszt állítottak össze Raimundo munkájáért. Majdnem visszautasította.

Magdalena megérintette a karját.

– Te is kaphatsz valamit anélkül, hogy kisebbé válnál.

Elfogadta.

Azon az estén megszámolták a pénzt a konzerv mellett. Elég volt az útra és a sebészre, plusz egy kis tartalék, hogy a városban maradhassanak.

Raimundo átölelte, amikor a lány sírni kezdett. Magdalena bocsánatkérés nélkül ráhajolt.

Amparo gondjaira bízták a házat és az állatokat. Raimundo megsimogatta Canelót, mielőtt beszállt a postakocsiba.

– Ezúttal visszamegyek.

Moreliában Magdalena kövön guruló kerekeket, harangokat és a falujában sokkal szélesebb utcákon keveredő hangokat hallott. Raimundo leírta neki a téren lévő fákat és a szökőkút vizét.

Arturo a fogadóban várta őket, és elkísérte őket a megbeszélt találkozóra. Szabadságot kért a munkából.

A sebész megvizsgálta Magdalena szemét. Lehetőség volt a látásának javítására műtéttel, de nem ígért azonnali vagy tökéletes eredményt.

Úgy döntött, kipróbálja.

Először az egyik szemet műtötték meg. Aztán jött a kötés, a többi, és a kontrollvizsgálatok. Arturo az első néhány napban segített; aztán vissza kellett mennie a munkájába. Raimundo a közelben maradt, és történeteket mesélt, amikor nem tudott aludni.

„Mi van, ha még mindig nem látok?” – kérdezte egy este.

Közelebb húzta a székét.

–Hazamegyünk és megtanuljuk, amit kell.
–Maradsz?
–Én már itt maradtam.

Amikor levették a kötést, Magdalena először tisztán látta a látását, majd formákat látott. A felépülése lassú volt. További ellenőrzésekre és szemüvegre volt szüksége, hogy jobban lásson.

Egyik reggel felismerte az ablakot, a saját kezeit és az ágy mellett ülő férfit.

Raimundo haja őszebb volt, mint képzelte. Szeme körül ráncok és egy leplezni nem tudó aggodalom ült benne.

Magdaléna kinyújtotta a kezét.

– Végre látlak, Raimundo.

Megpróbált mosolyogni.

„Különbözőbb vagyok, mint ahogy elképzelted?
” „Nem.”
„Akkor?
” „A hangod már elmondta nekem a többit.”

Odalépett és sírt, miközben a lány simogatta az arcát.

Magdalena az arcának nézése helyett apró részleteket is észrevett: ingének ferde varrását, kalapja homlokán hagyott nyomait, a zsebkendőt, amit készenlétben tartott arra az esetre, ha sírna. Hónapok óta tudta, mikor fáradt, a járásából. Most már azt is látta, hogy milyen erőlködve mosolyog rá.

A másik szemét később kezelték. Hetek teltek el, mire visszatért. Magdalena annyira visszanyerte a látását, hogy felismerje az arcokat, magabiztosabban járjon, és újra lassan olvasson.

Canelo olyan bőgéssel üdvözölte őket, hogy Moro ugatott.

Magdalena közeledett a karámhoz, és végre ránézett az állatra, amelynek a hangját hónapok óta követte.

– Szóval te voltál az, aki gondoskodott róla, hogy ez az ember ne tévedjen el.

A szamár megszagolta a kendőjét. Hangosan felnevetett.

Az emberek ételt hoztak, hogy megünnepeljék a visszatérését. Amparo a távolléte alatti eladásokból származó pénzt tette az asztalra. Arturo később írt; legkisebb fia megígérte, hogy karácsonykor meglátogatja.

A ház visszatért a megszokott kerékvágásba.

De Raimundo elkezdte elpakolni a holmiját.

Magdalena látta, hogy átnézi Canelo felszerelését, és összehajtja a takarót az útra. Délután kihívta a folyosóra.

„Miért készíted elő a szamarat?”
„Most már csinálhatod a saját utad.
” „Ez nem válasz a kérdésemre.”

A kezeit nézte.

– Nem akarok addig várni, amíg azt mondod, hogy már nincs rám szükség.

Magdalena leült vele szemben.

– Azt hiszed, csak azért akarlak itt lenni, mert segítségre van szükségem?

Raimundo nem válaszolt.

Fogta a kezét.

– Most már látom, amikor kávét szolgálsz fel, és amikor Fermín hintaszékét bámulod, mielőtt leülsz.

Kicsit közelebb lépett.

–Azt akarom, hogy te foglald el azt a széket, mert te vagy Raimundo.

Felemelte a fejét.

„Egy férfi vagyok, aki úgy érkezett, hogy nem tudott élelmet venni.”
„És egy nő vagyok, aki félt lemenni a lépcsőn.”

Magdaléna elmosolyodott.

– Hozzám fogsz feleségül jönni?

Raimundo kisvártatva beszélt. Amikor csak tudott, igent mondott.

Az esküvő egyszerű volt. Arturo a bátyjával érkezett. Egyikük sem próbálta eldönteni, hol lakjon az anyjuk. Raimundo megtartott egy fényképet Esteláról; Magdalena Fermín emlékeit. Volt hely a halottaiknak és annak, amiért még élniük kellett.

Canelo piros szalagot kapott a kötélzetére. Moro az asztal alatt aludt, míg a szomszédok vakondot, tortillát és kenyeret osztottak meg.