1. RÉSZ
A pap még mindig a kezében tartotta a misekönyvet, amikor Elena Salgado kiugrott egy sekrestye ablakán, elszakította menyasszonyi ruháját a fügekaktusz kaktuszok között, és elmenekült, mielőtt átadták volna neki egy adósság kifizetéseként.

A guanajuatoi San Jerónimo del Llanóban senki sem nevezte a várost a valódi nevén. Azt mondták, hogy Don Ramiro Alcocer mentette meg az elhunyt varrónő lányát. Azt mondták, hogy a fia, Leandro, beleegyezett, hogy feleségül vegyen egy nincstelen lányt. Elena tudta az igazságot: a helyi erőmester azért akarta a kis gyümölcsöst, amit örökölt, mert abból fakadt az egyetlen forrás, amely nem száradt ki májusban.

Amikor a harangok véletlenszerűen megszólalni kezdtek, Elena már egy ponyva alatt, kukoricászsákok mögött bujkált egy bevásárlókocsiban, ami a piac mellett parkolt.

A tulajdonos néhány perccel később megjelent. Julián Robles, egy 36 éves farmer, felemelte a ponyvát, hogy kötelet keressen, és egy rémült, fekete szempárt, sáros tornacipőket és egy szorosan a mellkasához nyomott csomagot talált.

– Kérlek, ne add át nekem.

Julian a templom felé nézett. Több fegyveres férfi állta el az utcákat.

– Ki elől menekülsz?

– A férfi, akihez feleségül akartam menni.

– Ez nem válasz a kérdésre.

– Elmenekülök attól, aki azt hiszi, hogy megvett.

Elena paták közeledtét hallotta, és kétségbeesett döntést hozott.

– Tegyél úgy, mintha a felesége lennék. Csak amíg ki nem juttatsz a városból.

Négy éven át Julián került mindent, ami bonyolíthatta volna az életét. Amióta felesége, Clara, és a várt gyermekük egy nehéz szülés során meghalt, egyedül élt a La Esperanza tanyán, majdnem két órányira a várostól. Havonta egyszer jött le sóért a szarvasmarháknak, kerozinért és gyógyszerért. Nem keresett társaságot, és nem akart pletykákat szítani.

De ismerte annak az arcát, akire üldöznek.

– Guggolj le, és ne mozdulj.

Betakarta a rakományt, felmászott a vezetőülésre, és átvette a gyeplőt. Alig ért le a sarokra, amikor Eusebio, Don Ramiro munkavezetője, a szekér elé állította a lovát.

– Jó napot kívánok, Julian úr. Egy fehér ruhás lányt keresünk.

– Egy esküvőn könnyű fehérbe öltözött nőket találni.

Eusebio humortalanul elmosolyodott.

– Otthagyta a vőlegényt az oltárnál. Don Ramiro attól tart, hogy idegösszeomlást kapott. Ellenőriznem kell a rakományát.

Mielőtt Julian válaszolhatott volna, Elena elhúzta a ponyvát, és leült, olyan méltósággal, ami egyáltalán nem illett szakadt ruhájához.

– Nem kell regisztrálnod a férjem vásárlásait, Eusebio.

A brigádvezető elsápadt.

– A férjed?

– Doloresben házasodtunk össze – mondta Julian, a lány szemébe nézve –. Családi áldásra jött, de rosszul érezte magát a hőségben.

Eusebio megfigyelte a fátylat, a szoknyához erősített töviseket és a hímzett papucsokat.

– Micsoda véletlen, hogy a felesége a Leandro Alcocer esküvőjére készített ruhát viseli.

– A ruháimhoz semmi közöd – vágott vissza Elena.

Julian előre ösztökélte a lovat. Eusebio hagyta, hogy elhaladjanak, bár az arckifejezése egyértelművé tette, hogy egy szót sem hitt el az egészből.

Ahogy elhagyták a falut, Elena két lovast vett észre, akik távolról követték őket.

– Megvárják, amíg elviszel valami rejtekhelyre.

– Akkor rossz választ kell adnunk nekik.

Julián letért a főútról, és egy sziklás ösvényen hajtott a szekérrel mesquite fák között. A ló lassan haladt előre, de az üldözők lemaradtak, amikor elérték a szakadékot.

Csak ezután ült le Elena mellé.

Elmondta neki, hogy édesanyja, Doña Mercedes tüdőbajban szenvedett. Don Ramiro pénzt ajánlott fel orvosokra és gyógyszerekre, biztosítva őt arról, hogy kis kamatot számít fel. Mercedes halála után egy nyolcszor nagyobb számla jelent meg. Az egyetlen javasolt megoldás az volt, hogy Elena feleségül menjen Leandrohoz, és lemondjon a gyümölcsösről hozományként.

– A forrás Alcocer földjein folyik keresztül – értette meg Julián. – Anélkül, hogy Don Ramiro birtokolná, nem irányíthatja a földjeire.

– Ezért akart soha pénzt. Az aláírásomat akarta.

Elena kinyitotta a csomagot. Benne egy váltás ruha, anyja rózsafüzére, tűk, cérna és két papírlap volt, Don Ramiro számításaival. A többi dokumentum Jacintánál, a Mercedest gondozó bábánál volt.

– Megkértem, hogy adja át őket a közjegyzőnek, ha eltűnök.

Egy villámcsapás világította meg a hegyvonulatot. Juliánt azonban nem a mennydörgés hallgattatta el. Hat lovas jelent meg a szakadék tetején, Eusebio pedig felemelte a puskáját, és egyenesen rájuk szegezte.

Megvédted volna? Kommentelj, oszd meg ezt a történetet, és a 2. részt is megtalálod a hozzászólások között: a legrosszabb még hátra volt.

2. RÉSZ
Julian rácsapott a gyeplőre, és a szekér egy olyan lejtőn zuhant lefelé, amit értelmes ember viharban nem választott volna. A kerekek csörömpölve csapódtak a köveknek; Elena a zsákokba kapaszkodott, miközben a ló felhorkant, habbal borítva.

Egy lövés kavart port a hátsó kerék közelében.

„Add át, Robles!” – kiáltotta Eusebio fentről. „Még kijuthat ebből!”

Julian egy kiszáradt folyómederhez vezette őket. Amikor elkezdődött az eső, a víz elmosta a nyomaikat. Elértek egy vályogkunyhót, amit az öszvérhajcsárok használtak, és a tető alatt rejtették el a lovat.

Elena begyújtotta a tűzhelyet, míg Julián becsukta az ajtót. Szárított marhahúst készített kemény tortillákkal anélkül, hogy panaszkodott volna a vizes ruhája, az éhsége vagy a sérült lábai miatt.

„Miért segítettél?” – kérdezte végül.