– Mert segítséget kértél.

– Sokan hallják ezt a szót, és továbbmennek.

– Talán azért, mert soha nem kellett volna kimondaniuk.

Ez a válasz megmutatta neki, hogy Julián szomorúsága régebbi volt, mint a hallgatása. Claráról és a gyermekről beszélt neki, aki soha nem érte meg a születését. Elena nem próbálta üres szavakkal vigasztalni. Egyszerűen csak forró kávét hozott neki.

Másnap délben érkeztek La Esperanzába. Ez egy marhatenyésztő farm volt, egy túl nagy házzal, egy gondozott gyümölcsössel és egy karámmal, ahol egy gesztenyebarna kanca állt felemelt bal lábbal.

– Meg tudom gyógyítani – mondta Elena. – A nagyapám tanított meg rá.

„Maradhatsz, amíg az ügy megoldódik. Nem kell fizetned nekem.”

– Nem akarok teher lenni.

–Akkor segíts a kancával.

Néhány héten belül a gesztenyebarna kanca újra fájdalom nélkül járt. Elena megfoltozott egy szék bőrét, megjavította a függönyöket, és elkezdett üzeneteket hagyni a konyhában, amikor a munkarendjük nem egyezett.

„Az északi kerítésnek két laza oszlopa van.”

„A foltos tehén ma reggel nem evett.”

„A macska visszaaludt a kenyereskosárban.”

Julian minden üzenet alá válaszolt. A ház kezdett lakottnak tűnni, nem csak karbantartottnak. Elena főzött, míg Julian a jószággal foglalkozott; némelyik este addig beszélgettek, amíg a petróleumlámpa majdnem kialudt. Más estéken egy szót sem kellett szólniuk.

A nyugalomnak Matilde, Julián nővérének érkezése vetett véget. Két gyermekével lépett be, akik a csirkék után rohantak, és mozdulatlanul álltak, amikor felfedezték, hogy Elena kávét szolgál fel a Clara porcelánjában.

– Tehát igazak voltak a pletykák.

– Elena az én védelmem alatt áll – magyarázta Julian.

– A feleséged holmiját használod?

Elena letette a csészét az asztalra.

„Nem tudtam, hogy az a tányér az övé. Használhatok egy másikat.”

– Kereshetsz másik házat is.

– Matilde, elég volt ebből.

Az asszony sértődötten nézett a testvérére.

„Apa elhagyta ezt a ranchot a családunkért. Clara meghalt, és most egy szökevény érkezik, akit az Alcocerek üldöznek. Mindent el akarsz veszíteni valakiért, akit alig ismersz?”

– A ranch az enyém, és Elena nem veszi át senkinek a helyét.

–Pontosan ezt mondtad, amikor Clara arra kért, hogy hívd fel előre a szülésznőt. Azt hitted, egyedül is meg tudod oldani az egészet.

Julian elsápadt. Elena úgy érezte, hogy ez a kegyetlenség nemcsak bizalmatlanságból fakad, hanem egy soha ki nem mondott családi bűntudatból is.

– Nem azért jöttem, hogy bármit is elvegyek tőled – mondta Elena. – Akkor megyek el, ha visszakapom a kertemet.

– Ha Don Ramiro hagyja, hogy visszaszerezd.

Matilde búcsú nélkül távozott.

Azon az estén Julian Elenát éppen a csomagolás előkészítése közben találta.

– Nem kell elmenned.

„A húgodnak egy dologban igaza van. A jelenlétem veszélyezteti a ranchodat.”

– Matilde úgy használja a fájdalmat, mint a kést, amikor fél. Clara megkérte őket, hogy kerítsék meg a bábát. Elmentem érte, de a folyó megduzzadt. A nővérem tudja, hogy mindent megtettem, amit tudtam.

–Ennek ismerete nem mindig akadályozza meg, hogy a seb hibáztatót keressen.

Julian közeledett, bár elég távolságot tartott közöttük ahhoz, hogy Elena dönthessen.

–Nem védtem meg, csak hogy aztán elhagyjam, amikor elkezdődtek a pletykák.

A csomagot az ágyon hagyta.

A következő napokban lehetetlenné vált figyelmen kívül hagyni köztük a közelséget. Julián a nevetésére várt, amikor a macska ellopta az ételt. Elena felismerte a lépteit, mielőtt belépett volna. Egyikük sem merte megnevezni, mi nő.

Aztán egy kora reggel az istálló lángolni kezdett.

Julian kivezette a lovat és a szarvasmarhákat, míg Elena kinyitotta a karámot a gesztenye kancának. A mesquite fák között találtak egy üveg kerozint és Eusebio zsebkendőjét.

Hajnalban Matilde sírva jelent meg.

– Én voltam az, aki elmondta Don Ramirónak, hol van Elena – vallotta be. – Azzal fenyegetőzött, hogy elveszi a fiam földjét. Megesküdött, hogy csak beszélgetni jön.

Abban a pillanatban hat fegyveres férfi lépett be az udvarra. Don Ramiro lovagolt elöl, lepecsételt dokumentummal a kezében.

– Vége a játéknak – jelentette be. – Elena mostantól törvényesen a fiam felesége.

3. RÉSZ
Elena érezte, ahogy meging a talaj a lába alatt. A dokumentumon a neve, Leandro Alcocer neve szerepelt, és egy aláírás, amely annyira hasonlított az övéhez, hogy egy pillanatra kételkedett a saját emlékezetében.

Don Ramiro nyugodtan leszállt a lováról.

„A szertartás tanúk előtt kezdődött, és a dokumentumot még azelőtt írták alá, hogy elszöktél. Elvihetlek a fiam házához anélkül, hogy engedélyt kérnék ettől a farmertől.”

– Én ezt nem írtam alá – mondta Elena.

– Talán az idegek befolyásolták az emlékezetedet.

Julian előtte állt.

– A házassági anyakönyvi kivonathoz mindkét fél beleegyezése szükséges.

– Megvan neki. Van egy bírósági végzésem is a városi bírótól, hogy elhozzam a zavart feleségemet, és visszaadjam a családjának.

Matilde felnyögött. Túl későn értette meg, hogy nem a fia földjét segített megvédeni, hanem egy másik nőt börtönbe zárt.

– Megígérted nekem, hogy senkinek sem esik bántódása.

– És senkinek sem kell megsérülnie, ha mindenki engedelmeskedik.

Eusebio kötéllel szállt le a lováról. A tűztől még mindig megrázott gesztenyebarna kanca a karám kapuján dörömbölt, amikor felismerte a kerozint kidobó férfit.