Elena egy lépést tett előre.

– Ha az a házasság valódi lett volna, Leandro már eljött volna.

Don Ramiro önbizalma most először ingott meg.

– A fiamnak nem kell részt vennie ebben a látványosságban.

– Részt kellett vennem a saját esküvőmön.

Az útról egy kisteherautó motorjának hangja hallatszott. A jármű megérkezett, port kavarva, és megállt a ház előtt. Jacinta, Don Abelardo közjegyző, két állami rendőrtiszt és maga Leandro is kiszállt.

A fiatalembernek feldagadt arca volt, és kötés volt a szemöldökén.

„Apám bezárt, amikor megmondtam, hogy nem jelentem fel” – jelentette ki. „Tegnap este sikerült megszöknöm.”

Don Ramiro halálos pillantást vetett rá.

– Menj vissza a lóhoz.

– Nem. Egész életemben csak akkor tértem vissza, amikor te parancsoltad. Ma nem.

Don Abelardo kinyitott egy mappát.

– Megvannak a plébánián és a polgári anyakönyvek. Nincsenek benne házassági feljegyzések. Ezt a dokumentumot az irodámból ellopott pecséttel készítették.

A főnök Elenára mutatott.

„Egy vagyonnal tartozik nekem. Az anyja minden kölcsönt aláírt.”

Jacinta egy fémdobozzal a kezében előrelépett. Segített a város felét a világra hozni, és még a fegyveresek sem merték elvinni.

– Mercedes megtartotta az igazi számlákat. Hagyott egy levelet is, amiben elmagyarázta, hogy arra kényszerítetted, hogy üres papírlapokat írjon alá, amikor már beteg volt.

Don Abelardo több papírt mutatott fel.

– A számlákat megváltoztatták. A felszámított kamat jogellenes, és a gyümölcsös soha nem szerepelt fedezetként az eredeti szerződésben. Továbbá összehasonlítottuk a kézírást ezekben a jegyzetekben az Ön által aláírt feljegyzésekkel.

Don Ramiro arca elvesztette a színét.

– Azt hiszed, hogy két rendőr eljöhet a földemre és megalázhat?

„Ez nem az ő földjük” – válaszolta az egyik ügynök. „És ez nem vita tárgya. Állami rendelet van érvényben a csalás, hamisítás, fenyegetés és gyújtogatási kísérlet kivizsgálására.”

Eusebio hátralépett. A többi elöljáró egymásra nézett, és azon tanakodtak, hogy megvédjék-e a már nem legyőzhetetlennek tűnő főnököt.

– Az ő ötlete volt a tűz – mondta hirtelen Eusebio, Don Ramiróra mutatva. – Ő utasított, hogy gyújtsam fel az istállót, hogy megijessze a farmert.

-Gyáva!

–Gyáva voltam, miközben engedelmeskedtem.

Don Ramiro megpróbált felülni a nyeregbe, de Leandro megragadta a lova gyeplőjét.

– Már annyi életet pusztított el, hogy növelni tudja a termését.

Az apja pofon vágta. Julián előrelépett, bár Elena fogta a karját. Nem kellett az igazságszolgáltatást olyan harccá változtatniuk, amely a bűnös fél javát szolgálja. A rendőrség megbilincselte a helyi vezetőt, miközben San Jerónimo egésze szimbolikusan magához tért az évekig tartó félelemből.

Amikor a teherautó elhajtott, Matilde az udvaron maradt, és képtelen volt a testvérére nézni.

– Nem számítottam rá, hogy felgyújtják az istállót.

– De tudtad, hogy érte jönnek – felelte Julian.

– Tomás telkét jelzálog terheli. Don Ramiro azt mondta, elveszi tőlem, ha nem beszélek.

Elena megvádolhatta volna. Ehelyett megkérdezte:

– Még mindig megvan a szerződésed?

Matilde bólintott.

– Vidd el Don Abelardónak. Ha úgy van elkészítve, mint anyámé, ők is kifogást emelhetnek ellene.

Matilde könnyekre fakadt.

– Azok után, amit tettem, még mindig segítenél nekem?

„Nem azért teszem ezt, mert megérdemled. Azért teszem, mert a fiadnak nem kellene fizetnie a félelmünkért.”

Ezek a szavak többet értek el, mint bármilyen szemrehányás. Matilde megölelte Elenát, de a lány nem válaszolt azonnal. A megbocsátás nem szüntette meg a veszélyt, és nyomás alatt sem szabad megbocsátani. Végül a hátára tette a kezét.

– Újra ki kell érdemelnie a bizalmukat.

-Én meg fogom tenni.

A következő hetekben más lakosok is benyújtottak szerződéseket a közjegyzőnek. Ugyanezek a szabálytalanságok több tucat kölcsön esetében is jelentkeztek. Don Ramirót áthelyezték az állam fővárosába, Eusebio tanúskodott ellene, és több ingatlant is vizsgálat alá vontak. Leandro nyilvánosan lemondott a gyümölcsöshöz fűződő minden jogáról, és egyszerű alkalmazottként kezdett dolgozni a malomban.

Elena tiszta címe január végén érkezett meg. A tavasz még az övé volt.

Azon az estén Juliant a konyhában ülve találta, kezében egy csésze hideg kávéval.

– Most már visszamehetsz San Jerónimóba – mondta. – Holnap elvihetlek, ha szeretnéd.

Elena az ajtóban maradt.

– Ezt akarod?

– Azt akarom, hogy szabadon dönthessen.

— Az nem ugyanaz.

Julian a szekrény mellé ragasztott cetlikre, a megjavított függönyre és a kosárra nézett, amiben a macska aludt, miután ellopott egy darab húst.

– Elvihetlek a gyümölcsösödbe, Leónba, vagy bárhová, ahol újra akarod kezdeni – felelte. – Azt nem tudom, hogyan juthatnék vissza ide, és hogyan találhatnám ezt a házat újra üresen.

Elena úgy érezte, hogy ezek a szavak őszintébbek, mint egy begyakorolt ​​kijelentés.

– Amikor megérkeztem, azt mondtam, hogy dolgozom, hogy kifizessem a szállásomat.

– Soha nem tartozott nekem semmivel.

– Tudom. Ezért vagyok még itt.

Leült vele szemben, és letette anyja rózsafüzérét az asztalra.

– Visszaszerezhetném a kertemet is, és elmehetnék, de már nem akarok úgy élni, hogy csak azért hozok döntéseket, hogy elmeneküljek valaki elől.

– Szóval, mit akarsz?

– Én akarom kiválasztani a házat, ahová visszatérek.

Julian kinyújtotta a kezét. Elena elfogadta.

– Ez a ház a tiéd, ameddig benne akarsz lakni.

– Nem akarom, hogy szánalomból az enyém legyen.