1. RÉSZ
– Takarodj a házamból, mielőtt hívom a rendőrséget! – kiáltotta Marcos, miközben sörrel a kezében az udvar közepén állt, miközben mögötte tovább szólt a zene.

Mariana olyan dühösen meredt rá, hogy remegett az álla. Mindössze 20 perccel korábban találta meg az apját, a 72 éves Don Tomást, amint két vödör vizet cipel a veracruzi nap alatt, hogy megmentse a száradó kávécserjéket.

– A te házad? Apánk a karám mellett lakik, egy földpadlós viskóban, hideg babot eszik, üres gyógyszeres üveggel. Te meg itt bulizol.

Veronica, Marcos felesége, kiment a teraszra.

–Azért ment oda, mert ő akarta. Senki sem rúgta ki.

Pedro, Mariana férje, mellette állt.

– Egy dolog, ha egy büszke ember azt mondja, hogy egyedül akar lenni, és egy másik, ha a fia ezt kihasználva elhagyja őt.

Marcos megcsinálta a seca risát.

– Hablan bűn szablya. Yo adminisztrációs teendő. Mi papá me dio poder notarial para mover cuentas, pedir créditos y tomar Decisiones sobre la finca.

Elővette a telefonját és küldött egy WhatsApp üzenetet.

– Itt van. Olvasd el, aztán menj el.

Mariana felismerte apja aláírását és egy huatuscói közjegyzői iroda pecsétjét. Egy éven át minden hónapban pénzt helyezett letétbe Marcosnak élelemre és gyógyszerre. A férfi mindig biztosította arról, hogy Don Tomás az ő szobájában alszik, és kiváltják a receptjeit.

De aznap délután Mariana kidőlt kerítéseket, elhanyagolt kávécserjéket látott, és apját, aki nehezen sétált a barázdák között.

– Apa, hol vannak a munkások? – kérdezte, miközben átvette tőle a vödröket.

–Marcos szinte mindenkit kirúgott, hogy pénzt takarítson meg.

– És mi a fene?

Don Tomás a nagy ház felé nézett, ahonnan nevetés és sült hús illata áradt.

—Szolgálás partikon.

Aztán a viskóra mutatott, ahol hónapok óta lakott. Bent egy priccs, szögekről lógó ruhák, egy csorba pohár és egy üres vérnyomáscsökkentő üveg volt.

– Régebben minden hónapban küldtem pénzt – mondta Mariana.

Don Tomás lement Miradábanba.

– Marcos azt mondta, hogy minden eladósodik.

A tragédia három évvel korábban kezdődött, amikor Doña Elena, Don Tomás felesége meghalt. Fiatal koruk óta együtt építették a farmot. Miután elvesztették, Don Tomás nem volt hajlandó Marianához és Pedróhoz költözni.

– Itt van az életem az édesanyáddal.

Marcos, aki akkoriban albérletben élt a városban, visszatért, hogy segítsen neki. Eleinte ő is tette a magáét. Minden megváltozott, miután feleségül vette Veronicát.

Elérkeztek az ünnepek, az éjszakai zenével és a súrlódásokkal együtt. Egy vérnyomás-válság után Don Tomás egy klinikára került. Ott Verónica meggyőzte Marcost, hogy meghatalmazás szükséges a papírmunka intézéséhez, ha az öreg újra megbetegszik.

Don Tomás abban a hitben írta alá, hogy ez csak a fizetéseket és az ingatlan megvásárlását fogja megkönnyíteni.

Aztán jöttek a megaláztatások. Verónica a vendégek előtt gúnyolta a történeteit. Marcos bagatellizálta a panaszait. Egy nap, amikor Don Tomás könnyebb ételt kért, a fia ököllel az asztalra csapott.

– Ha valamit nem szeretsz, főzz magadnak.

Röviddel ezután az öregember hallotta, hogy Veronica azt mondja, esetleg idősek otthonába küldik. Még aznap délután bevitte az ágyát a viskóba.

Most, a nagy ház előtt, Mariana felvette a telefont.

– Látni akarom a számlákat.

– Nincs jogod hozzá – felelte Marcos.

– Akkor elmegyünk a bankba, a közjegyzőhöz, ahová csak kell.

Mariana és Pedro visszatértek Don Tomáshoz. Az idős férfi bevallotta, hogy soha nem kapott pénzt közvetlenül a lányától.

Mielőtt Mariana visszamászhathatott volna, egy fekete kisteherautó állt meg a karám mellett.

Don Abelardo, aki több mint negyven évig a család szomszédja volt, egy bőrmappával a hóna alatt jött le róla.

– Tomás, nem szomszédként jöttem. Azért, mert ma reggeltől az ingatlan tulajdoni lapja az én nevemre van bejegyezve.

Mariana érezte, hogy eltűnik a levegő.

„Marcos az egész ingatlant fedezetként ajánlotta fel” – folytatta Don Abelardo. „Akkor abbahagyta a fizetéseket. Jogi követelések merültek fel, és az ingatlant végül elárverezték. Azért vettem meg, hogy ne kerüljön olyan befektetők kezébe, akik fel akarták osztani.”

Don Tomás mozdulatlan maradt.

– Már nem enyém a földem?

Don Abelardo lehalkította a hangját.

– És van még valami. A bírósági végrehajtó holnap korán érkezik a birtokbaadási paranccsal.

Mariana az ujjai közé szorította a dokumentumot, és a ház felé nézett. Most először értette meg, hogy apja elhagyása csak egy része a katasztrófának.

Fent tovább szólt a zene.

Marcos még mindig nem tudta, hogy ez az utolsó éjszakája a birtokon, amelyet magáénak vallott.

2. RÉSZ
A viskó belsejében a csend nehezebb volt, mint bármilyen sikoly. Don Tomás leült az ágyra, és a kezeit bámulta. Ugyanazok a kezek voltak, amelyek kerítéseket építettek, kávét ültettek, és a gyerekeit vitték, amikor kicsik voltak. Most még a tulajdonjogot sem birtokolhatták volna arra a földre, amelyet elveszített.

Don Abelardo leült vele szemben.

„Kifizettem az adósságot, és legálisan megvettem az ingatlant. De figyelj jól, Tomás: amíg élek, senki sem fog kidobni innen. Amikor Marcost és Verónicát elköltöztetem, visszatérhetsz a nagy házba. Nem fogok tőled lakbért kérni.”

Pedro tiszteletteljesen bólintott, de Mariana látta, hogy az apja összerezzen.

– Nem akarok alamizsnát – mormolta Don Tomás.