– Ez nem jótékonyság – felelte Don Abelardo. – Ez tisztelet.

Don Tomás tekintetét a házra emelte, amelyet Doña Elenával épített.

„Még ha hagyod is, hogy ott éljek, minden reggel tudni fogom, hogy a föld már valaki másé. Ez jobban fog fájni nekem, mint ez a viskó.”

Mariana letérdelt mellé.

– Akkor gyere velünk.

Don Tomás egyetlen éjszakát kért, hogy eldönthesse, mi lesz. Mariana és Pedro a karám előtt leparkolt teherautóban aludtak. Ő pedig ott feküdt, képtelen volt lehunyni a szemét, és a partiról hallatszó távoli zenét hallgatta.

Emlékezett az első télre Doña Elenával, amikor máglyákat gyújtottak, hogy megvédjék a kávéültetvényeket a hidegtől. Emlékezett Marcosra, aki mezítláb szaladgált a sorok között. Emlékezett Marianára, aki zsákokon aludt az aratás alatt.

És megértette, hogy nem az árverés pillanatában vesztette el a földet. Akkor kezdte elveszíteni, amikor összekeverte a bizalmat a hallgatással.

Hajnalban 3 jármű haladt a főépület felé: Don Abelardo teherautója, egy hivatalos szedán és egy önkormányzati járőrkocsi.

– Az aktuárius az – mondta Pedro.

Don Tomás fogta a botját.

– Felmegyek.

Amikor kiértek a teraszra, Marcos kócosan és feldagadt arccal jött ki az egész éjszakai virrasztástól.

– Mit csinálsz itt?

Az aktuárius kinyitott egy mappát.

– Marcos úr, azért vagyok itt, hogy lebonyolítsam az ingatlan birtokbavételét az új tulajdonosnak.

Veronika megjelent mögötte.

– Új tulajdonos?

Don Abelardo előrelépett.

—Az ingatlant az általuk használt hatalom által biztosított adósság miatt árverezték el.

Veronica Marcos felé fordult.

– Azt mondtad, hogy ezt meg lehet oldani.

-Csendben maradj.

– Azt mondtad, hogy soha semmit sem fognak elvenni tőlünk!

Marcos elsápadt. Aztán meglátta az apját az út szélén.

– Apa, csinálj valamit. Mondd meg nekik, hogy ez a föld a tiéd.

Don Tomás nem mozdult.

– Az enyém volt.

Ez a két szó szóhoz sem juttatta Marcost.

Mariana elővette a telefonját, és megmutatta a meghatalmazás fényképét.

– Tegnap azzal hencegtél, hogy azt csinálsz, amit akarsz. Nos, ezt tetted.

Marcos ökölbe szorította a kezét.

– A termelés növelésére kértem a kölcsönt.

– És új bútorokra, bulikra, üvegekre és utazásokra is szükséged volt a termelés fellendítéséhez? – kérdezte Mariana.

Pedro közbelépett, amikor Marcos agresszív gesztussal előrelépett.

– Ne is gondolj rá.

A bírósági tisztviselő azt mondta nekik, hogy rövid időjük lesz visszaszerezni a holmijukat. Veronica berontott a házba, és bentről elkezdett kiabálni a férjével.

Don Abelardo odament Don Tomáshoz.

– Az ajánlatom még mindig áll.

Az öregember mély lélegzetet vett.

– Köszönöm, Abelardo. De már döntöttem. Marianával és Pedróval megyek.

Mariana megölelte, de Don Tomás feltételt támasztott.

„Nem fogok a házadban lakni, mint egy kellemetlenkedő lény. Ha jövök, külön szobát szeretnék, és dolgozni akarok.”

Pedro alig mosolygott.

– Nem lesz szobája. Lesz háza.

Elmagyarázta, hogy a forrás közelében, a birtokán áll az a kis ház, ahol a szülei laktak. Volt benne konyha, veranda, egy telek növénytermesztésre, és üres volt. Szüksége volt egy tapasztalt emberre is, aki vezeti a fiatal munkásokat a szarvasmarhákkal.

– És fizetést is fog kapni.

Don Tomás csendben tanulmányozta.

– Egy igazi munka?

– Tényleg. De nehéz tárgyak cipelése nélkül.

Mariana megérkezése óta most először mosolygott az öregember.

Miközben Pedro lement a földszintre a bőröndjéért, Marcos megjelent az ösvényen.

A felesége már csomagolt, hogy elhagyja őt.

– Mariana – mondta elcsukló hangon –, hadd menjek veled. Nincs máshová mennem.

Az apjára nézett.

Marcos közeledett.

– Verónica teletömte a fejemet hülyeségekkel. Minden vele kezdődött.

Don Tomás a botjával a földre csapott.

– Nem. Mindez akkor kezdődött, amikor úgy döntöttél, hogy engedelmeskedsz az ambícióidnak.

Marcos lenézett.

– A fiad vagyok.

– És csak azért, mert a fiam vagy, nem jelenti azt, hogy megtanítalak arra, hogy mindig lesz valaki, aki megfizet a hibáidért.

A farm kijáratára mutatott.

—Találj munkát. Kezdd alulról. Tanulj meg felelősséget vállalni a döntéseidért.

Marcus kinyitotta a száját, de nem tudott válaszolni.

Pedro beindította a teherautót.

Amikor átlépték a kaput, Don Tomás nem nézett hátra.

Marcos egyedül maradt a porfelhő közepén, míg mögötte Veronica kijött két bőrönddel, és hívott valakit, hogy jöjjön érte.

3. RÉSZ
A forrás közelében álló ház majdnem két éve zárva állt, de Pedro szülei emlékének tiszteletéből jó állapotban tartotta. Fehérre meszelt falai, cseréptetője, egy kis konyhája és egy folyosója volt, ahonnan belátni lehetett a legelőket.

Mariana azonnal kinyitotta az ablakokat, amint megérkeztek. Don Tomás lassan végigsétált minden szobán, megérintve a bútorokat, mintha meg akarna győződni róla, hogy ez valóban így van.

– Nem luxus – mondta Pedro –, de masszív.

– Ez több, mint amire szükségem van.

A következő napokban Mariana megvette a maradék gyógyszereket, és időpontot egyeztetett édesapja vérnyomásának ellenőrzésére. Az orvos egyértelmű volt: édesapja aktív maradhat, de kerülnie kell a megerőltető testmozgást, csökkentenie kell a sóbevitelét, és nem szabad abbahagynia a kezelést.

– A pihenés nem ugyanaz, mint a temetés – tiltakozott Don Tomás.

– Senki sem fog eltemetni, apa. Csak azt akarjuk, hogy egy kávéültetvényen öregedj meg anélkül, hogy elájulnál.