Az első héten már hajnal előtt felkelt. Ellenőrizte az itatóvályúkat, figyelte a borjakat, és elkísérte a fiatal munkásokat, miközben a kerítéseket javították. Pedro megtiltotta neki, hogy nehéz terheket cipeljen, de a tapasztalata hamarosan nélkülözhetetlenné vált.

Egy Efraín nevű fiú küzdött egy tehénnel, amelyik kiutasította a borjút.

– Ne szorítsd sarokba frontálisan. Hadd lássa, hogy nyugodt vagy. A szarvasmarhák megérzik, ha valaki félelemmel vagy bátorsággal közeledik.

Efraín megfogadta a tanácsot, és a tehén végül engedte, hogy a borjú közelebb menjen.

Ettől kezdve a munkások elkezdték felkeresni Don Tomást, hogy mindenféle kérdést tegyenek fel neki. Pedro tartotta a szavát, és kifizette a munkáját. Amikor megkapta az első borítékot, az öregember gyanakodva nyúlt hozzá.

– Csak azért adod ezt, hogy jobban érezzem magam?

– Ha jótékonysági szervezet lenne, nem kérnélek meg, hogy holnap 7:30-kor ellenőrizd a pataki telket.

Don Tomás eltette a borítékot.

– Akkor 6:20-kor ott leszek.

Mariana megváltoztatta az apjáról való gondoskodását is. Ahelyett, hogy mindent ő döntött volna el helyette, hagyta, hogy ő válassza ki az időbeosztását, az étkezését, sőt még azt is, hogy melyik bútort akarja megtartani. Don Tomás szinte mindent visszautasított, amit újoncnak szánt.

– Egy jó ágy, egy asztal és egy kávéfőző elég nekem.

Az egyetlen dolog, amit kérdés nélkül elfogadott, egy kis rádió volt, hogy híreket hallgasson reggeli közben. Minden reggel napkelte előtt kinyitotta az ajtót, kávét főzött, és néhány percet töltött azzal, hogy a legelők felett gomolygó ködöt nézte. Doña Elena emléke néha elfojtotta, de már nem vette körül gúnyolódás, és nem kellett elrejtenie a szomorúságát.

Pedro arra is megkérte, hogy vezessen egy egyszerű jegyzetfüzetet, hogy feljegyezze az állatállományról szóló megfigyeléseit. Don Tomás elkezdte feljegyezni a születési dátumokat, a sérült kerítéseket és az állatok viselkedésében bekövetkezett változásokat. Ezáltal ismét felelősségteljesnek érezte magát valamiért, nem mint tulajdonos, hanem mint olyan valaki, akinek a tapasztalata valódi értéket képvisel.

Míg ő próbált visszatérni a normális kerékvágásba, Marcos és Verónica szembesültek a következményekkel. Verónica abban a hitben tért vissza a városba, hogy a bulitársai szívesen látják majd vissza, de szinte mindegyikük elfordult tőle. Végül egy nagynénjénél lakott, és egy boltban keresett munkát.

Marcos rosszabbul járt. Mindenki a városban tudta, hogy kockáztatta apja farmját. Senki sem akart kölcsönadni neki pénzt, és kevesen alkalmazták.

Mígnem egy délután megjelent Don Abelardo.

– Azt mondják, munkát keresel.

– Azért jöttél, hogy gúnyolódj velem?

– Árkokat takarító és kerítéseket javító emberekre van szükségem. Ha egynapi bért akarsz, van munka. Ha kiváltságokat akarsz, nincsenek.

Marcos egyetértett.

Az első napja későn érkezett.

„Itt hatkor kezdünk” – figyelmeztette Don Abelardo.

Aztán adtak neki egy ásót, és elküldték árkot tisztítani. Dél körül Marcos megpróbált megjavítani egy másik munkást.

– Az apám sosem csinálta így.

Don Abelardo, aki lóháton lovagolt el mellettük, megállt.

– Apád azért tudott vezetni, mert először dolgozni tanult meg. Te még mindig ezt a leckét tanulod.

Marcos lehajtotta a fejét, és folytatta az ásást.

Nem történt csodálatos átalakulás. Voltak napok, amikor hiányzott, máskor legszívesebben feladta volna, és többször is dühbe gurult, amikor valaki megemlítette az árverést. De mindig visszatért. Egy hónappal később Don Abelardo ezt mondta neki:

– Ha vissza akarod szerezni, amit elvesztettél, kezdd azzal, hogy betartod a szavadat. Holnap légy pontos.

Marcos 5:50-kor érkezett meg.

Don Tomás először semmit sem tudott róla. Mariana azt akarta, hogy apja békében éljen.

Vasárnaponként, amikor nem volt sürgős dolguk, a munkások egy hatalmas mangófa ​​alatt állítottak fel egy asztalt. Ebéd után előkerültek a kártyák, és elkezdődött a trükk. Don Tomás visszanyerte a nevetését, amiről Mariana azt hitte, hogy elveszett.

– Hé, srácok, ne gyertek ide ártatlannak tűnni.

Efraín ököllel az asztalra csapott.

-Trükk!

– Ezt akartam hallani.

Pedro nevetett, amikor meglátta. Már nem az a görnyedt férfi volt a viskóból. Még mindig 72 éves volt, és szüksége volt a gyógyszerére, de ismét hasznosnak érezte magát.

Egy októberi délután Mariana a forrás előtt ülve találta rá.

– Hiányzik a másik farm?

Don Tomásnak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

-Minden nap.

– Bocsáss meg, hogy nem érkeztem hamarabb.

Felé fordult.

– Ne cipelj olyan terhet, ami nem a tiéd. Hívtad, pénzt küldtél, és megbíztál a testvéredben, mert én is megbíztam benne.

– De mennem kellett volna.

– És meg kellett volna szólalnom. Abelard többször is megkérdezte, hogy jól vagyok-e. Szégyenkezve hazudtam neki. Azt hittem, hogy ennek elviselése a méltóság jele.

Marianna megfogta a kezét.

– És most mit gondolsz?

– Ez a méltóság nem a megaláztatás elviseléséről szól. Arról, hogy tudjuk, mikor kell kiállni.

Három hónap telt el.

Egyik reggel Don Abelardo teherautója megjelent a bejáratnál. Marcos kiszállt az anyósülésről. Soványabb volt, kopott bakancsot és munkásinget viselt.

Pedro kiment az udvarra.

– Mit csinálsz itt?

– Apámhoz jöttem. Ha nem akar itt lenni, akkor elmegyek.

Don Tomás megjelent a ház mögött.

-Mit akarsz?

Marcos nagyot nyelt.

– Nem azért vagyok itt, hogy házat vagy pénzt kérjek.

Elővett egy borítékot.