Nicolás korán érkezett, és addig maradt, amíg be nem fejezték a kerítésnek azt a szakaszát. Amikor visszaért a konyhába, megkérdezte az anyjától, hogy rossz dolog-e örülni Mateo jelenlétének.

– Nem, fiam.

–Néha azt hiszem, apám visszajön és mérges lesz.

Rosalía letette a kést a deszkára.

-Senkinek sincs joga azt követelni, hogy boldog légy.

A fiú megtartotta magának a választ. Délután otthagyta a rozsdás kalapácsot a munkapadon. Mateo megtisztította a nyelét, és visszaadta neki anélkül, hogy megpróbálta volna kicserélni egy másikkal.

A fügefa alatt Nicolás egy kutyát próbált faragni egy fadarabból. Mateo kiigazította a füleket, és megmutatta, hogyan kell csiszolni a széleket. A fiú a fény felé tartotta a kutyát egy olyan mosollyal, amire Rosalía egész délután emlékezett.

Aztán megérkezett egy boríték, amelyen a szomszédos birtok pecsétje volt feltüntetve.

Rosalía a köténye alá rejtette.

„Még egy számla?” – kérdezte Mateo.

– Olyan, amelyik folyamatosan növekszik.

Nem volt hajlandó bővebb magyarázatot adni.

A következő viharban a ház már majdnem teljesen helyreállt. Rosalía a konyhában maradt, várva az első szivárgást. Az nem történt.

Aztán meghallotta Matthew kiáltását.

A víz a pajta felé folyt, és fenyegette a kukoricászsákokat. Mindketten feltették őket egy asztalra, miközben Nicolás leveleket szedett ki a veranda melletti sekély árokból.

Éles kopogás hallatszott felülről.

Mateo látta, hogy a lejtős részen lévő támaszték elmozdul.

– Menj ki!

Rosalía az utolsó zsákra nézett.

– Az még hiányzik.

Rozália!

Megfogta Nicolás karját és elment. Mateo egy éket helyezett a tartóoszlop alá, és kihátrált a teraszra.

A nő könnyes szemmel várta őt.

– Ne zárjanak be újra egy zsákolás miatt.

Megállt. Senki sem kérte rá, mióta Teresa meghalt.

A ház száraz maradt. A megmentett kukoricát egy ideiglenes alapra helyezték, Nicolás pedig megmutatta az árkot, amelyen keresztül a víz elfolyt.

Azon az estén együtt vacsoráztak. Marisol egy fedett kosárban aludt mellettük; a ló a fészerben pihent. Mateo és Nicolás nevetve vitatkoztak arról, hogy ki dolgozott többet.

Rosalía rájött, mennyire hiányzott neki egy zsúfolt asztalnál ülő emberek hangja.

A megkönnyebbülés másnap reggelig tartott.

Don Anselmo Valdivia fekete ménjén lovagolva érkezett, két férfival a nyomában. Kalapját nem vette le.

– A hosszabbításoknak vége.

Rosalía kiment a folyosóra.

– Még nincs elég kukorica az eladásra.

– Nem a kukoricáért jöttem.

Elővett egy darab papírt a zsebéből.

Rosalía férje kölcsönt vett fel, mielőtt eltűnt, és a ház telkét jelzáloggal terhelte meg. Don Anselmo megvásárolta ezt az adósságot, és addig kamatoztatta, amíg lehetetlenné vált a fizetése.

Érdeklődött a közeli patak iránt. Azzal a földdel kibővíthette volna a karámjait.

— 3 nap áll rendelkezésére a fizetésre vagy a szállítás átvételére.

– A fiam itt lakik.

– Bizonyára ezt gondolta az apja is.

Nicolás megjelent Rosalía mögött. Mateo letette a fejszét a tűzifahalom mellé, és előrelépett.

– Mutassa be a teljes dokumentumot.

Don Anselmo megvetően nézett rá.

– Most egy hajléktalant támogatsz?

Rosalía előrelépett.

– Ő az az ember, aki felújította a házamat.

– Aztán felújított egy ingatlant, ami hamarosan az enyém lesz.

Elment, és bejelentette, hogy egy szekérrel tér vissza.

Rosalía leült. Annyira hideg volt a keze, hogy nem tudta kihajtani a táblát.

–Mindez azért, hogy az úton kössék ki.

Mateo közelebb húzott egy széket.

– Először is, olvassunk.

A tartozás összesen 120 pesót tett ki. A dokumentum lehetővé tette a fizetést készpénzben, állattal vagy olyan árukkal, amelyek értékét a hitelező tanúk jelenlétében elfogadta. Nem kötelezte Don Anselmót arra, hogy bármit elfogadjon, de nyitva hagyta a lehetőséget.

Mateo felidézte, hogy a földbirtokos hónapok óta keresett fafaragót a kápolnájába. Egy új oltárképet szeretett volna leleplezni egy, az év vége előtt tervezett templomlátogatás során.

– Tudok ajánlani valamit.

– Nincsenek állatai.

– Megvan a munkám.

Hajnalban Don Eusebio, egy mesterasztalos műhelyébe ment, akivel évekkel korábban együtt dolgozott. Száraz cédrusfát, kölcsönkért szekeret és értékbecslést kért, amikor a darab elkészült.

—Nem lehet egy nagy oltárképet 3 nap alatt elkészíteni.

– Készítek egyet a mellékoltárhoz.

– A fa nem olcsó.

Mateo a legjobb fűrészét a padon hagyta.

Eusebio végighúzta a kezét a kilincsen.

– Így kell megélni.

– Ezzel a fával megmenthetem a házat, ahol a lányom tanul élni.

Az öregember elfogadta a cserét.

Amikor Rosalía meglátta a fűrész nélküli dobozt, nem kellett túl sok kérdést feltennie.

—Nem maradhat szerszámok nélkül miattunk.

– Hozhatok egy másikat.

– És mi van, ha nem fogadja el?

Mateo a táblákra nézett.

– Akkor lesz egy eladnivaló művenk, és tovább keressük a kiutat.

Nem ígért olyan győzelmet, amit senki sem tudna garantálni.

Mielőtt elkezdődött volna, Rosalía Eusebióval együtt egyeztette a kért összeget, és előkészített egy bemutatható megállapodást. Az ács ismerte a legutóbbi megbízások árait, és feljegyezte, mennyibe kerülne az adott darab külön elkészítése. Emlékezett a fafaragókra is, akiket Don Anselmo megpróbált felbérelni: szállást, szállítást és hónapokig tartó várakozást kértek. Azt akarták, hogy a földbirtokos összehasonlíthassa a kész művet azzal, amivel még nem rendelkezett. Rosalía ezekkel a számításokkal tért vissza, és már kevésbé félt vitatkozni előtte.