Mateo a felújított pajtában dolgozott. Egy egyszerű darabot tervezett, egy kis középső angyallal, szőlőtőkékkel, vadvirágokkal és búzakalásokkal. A levelek közé egy fügeágat helyezett.

Miklós felismerte őt.

– Ez a mi fánk.

Mateo folytatta a faragást.

Rosalía elkészítette az ételt, nyomon követte az anyagokat és eltávolította a forgácsot. Nicolás felügyelet mellett csiszolta az egyszerű darabokat. Amalia továbbra is segített Marisolnak.

A második éjszakán egy deszka nyílt ki egy rejtett ér mentén.

Mateo letette a vésőt és becsukta a szemét.

– Vége van? – kérdezte Miklós.

– Az az asztal, igen.

Keresett egy másikat, és újrakezdte.

Órákkal később Rosalía tiszta ruhával betekerte az egyik sérült ujját.

Pihenés.

— Még hosszú út áll előttünk.

– Így dolgozva olyat is el fogsz vágni, amit nem kellene.

Beleegyezett, hogy leül. A lány a padnál maradt, és egy ideig aludt, kezeit továbbra is a térdén nyugtatva.

Amikor felébredt, az asztalt tisztán és forró kávét talált.

– Miért nem aludt el?

Rosalía a ház felé nézett.

– Mert mi is teszünk valamit érted.

Mateonak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Azt hittem, csak Marisolnak kell egy hely.

-És most?

– Most már nehezen tudom elképzelni a következő utat.

A harmadik napon Don Anselmo megérkezett embereivel és egy üres szekérrel.

Miklós megölelte a faládát.

Rosalía elment a dokumentummal.

– Mielőtt a bútorokról beszélnénk, jöjjön el, és nézze meg az ajánlatot.

A földbirtokos belépett a pajtába. A fény a cédrusfára esett, kiemelve annak domborműveit. Tekintete elidőzött birtoka kis címerén, amelyet diszkréten véstek a szőlőtőkék közé.

„Ez nem fizet földért” – mondta.

– Egy adósságot törlesztünk – felelte Rosalía.

Eusebio megjelent az ajtóban. Még a lovasok megérkezése előtt megvizsgálta a darabot, és nála volt az írásos értékelése.

– A faanyag, az összeszerelés és a faragás miatt többet ér, mint amennyit kérnek érte.

Don Anselmo elolvasta az újságot.

– Rendelhetnék még egyet.

– Hónapok óta próbálkozik – felelte Eusebio.

Mateo Rosalíánál maradt.

– Ha elfogadja, ma átveheti.

– Én is tudok várni.

– Felajánlhatjuk egy másik kápolnának.

A földbirtokos ismét a pajzsra nézett. Hiúsága kezdett munkálkodni ott, ahol az együttérzés kudarcot vallott.

– Azt akarom, hogy megjavíts egy ízületet, mielőtt megrakom.

Rosalía tartotta a dokumentumot.

– És azt akarom, hogy a tartozást írásban töröljék, kiegyenlítetlen tartozás nélkül.

Felnézett. Már nem egy olyan nővel beszélt, aki félelmében hajlandó átadni a kulcsokat.

Eusebio és a férfiak előtt megbeszélték a feltételeket. Végül Don Anselmo elfogadta a teljes 120 pesóért járó árat, kifizetettként jelölte meg a dokumentumot, és aláírta a bélyegzőt.

Rosalía minden sort ellenőrzött, mielőtt átadta az oltárképet.

A kocsi elment a műalkotásokkal. A bútorok a házban maradtak.

Amikor a lovak eltűntek, Miklós az anyja felé rohant.

– Maradjunk még?

Sírva ölelte át.

– Maradtunk.

A fiú Mateóra nézett.

-És te?

Az ács nem válaszolt azonnal. Rosalía megértette, hogy a kérdés már napok óta várt a pillanatra.

Azon az éjszakán, amíg Nicolás aludt, Marisol pedig a Mateo által épített kis bölcsőben pihent, a felnőttek a folyosón ültek.

– Eusebionak van egy állása számomra a faluban – mondta.

Rosalía a masszív mennyezetre nézett.

– A megállapodásnak vége.

-Igen.

Az ölébe tette a kezét.

– Szeretnék egy másikat javasolni.

Mateo ránézett.

– Dolgozni lehet a faluban, és itt műhelyt is lehet tartani.

– Miért cserébe?

—Költségek megosztása és megbeszélések a gyermekeket érintő döntések meghozatala előtt.

Rosalía mély levegőt vett.

– És azért maradsz, mert akarsz.

Mosolygott, könnyes lett a szeme.

-Akarom.

Azon az éjszakán nem sikerült minden félelmüket eloszlatniuk. Hetekig beszélgettek a pénzről, a gyereknevelésről és az emlékekről, amelyeket mindketten meg akartak őrizni. Mateo továbbra is használta a pajtát, miközben berendezett egy szobát. Rosalía tovább gondozta a zöldségeskertet, és elkezdte kezelni a műhely könyvelését.

Néhányan felszólaltak, amikor megtudták, hogy még mindig ott van. Rosalía egyik rokona megjelent, hogy figyelmeztesse, hogy túl sok figyelmet szentel egy idegennek. Rosalía üdvözölte őt az új tető alatt, miközben Nicolás a házi feladatát csinálta, Marisol pedig aludt.

– Kezdem megismerni – felelte.

– Az emberek majd mondanak dolgokat.

– Én is szoktam ezeket mondani, amikor egyedül vártam a férjemre.

A rokon anélkül távozott, hogy meggyőzte volna. Délután Rosalía kiment a műhelybe, és Mateo vállára tette a kezét. A férfi a saját ujjaival fogta meg a nő ujjait. Így is maradtak, amíg Nicolás vacsorára nem hívta őket.

Eusebio kölcsönadott neki egy fűrészt, amíg nem tud venni egy másikat.

Az első befizetéssel Mateo vett egy jegyzetfüzetet Nicolásnak, és visszafizette Amaliának a pénzét. Rosalía félretett pénzt a következő esős évszakra. Nem költötték el az egészet ünneplésre. Egy részét tűzifára, egy részét ételre tették. Azon az estén azonban édes kenyér volt az asztalon, és Nicolás választhatta ki a legnagyobb szeletet.

Jöttek a rendelések ajtókra, asztalokra és kiságyakra. Nicolás délelőttönként tanult, délutánonként pedig mértéket tanult. Marisol olyan hangok között nőtt fel, amelyek felismerték, mielőtt kimondhatta volna a nevüket.

Rosalía természetesen beszélt Teresáról. Mateo dédelgette az emlékeit, és elkísérte Nicolást, amikor az apja felől kérdezősködött, aki elment.