Épp egy özvegyasszonyt és kisfiát árvereztek el, amikor egy hegyi cowboy késve érkezett, és azt mondta: „Megveszem őket.”
– Útban van a gyerek. Ha átadod, még 5 pesót ajánlok.
Mariana a mellkasához szorította a babáját. A szekérről, amibe bekényszerítették, meglátta a férfit, aki az előbb árat szabott a szakításukra. Senki sem tiltakozott. San Jacinto harangjai délben megszólaltak, mintha az a szégyenteljes esemény csak egy újabb nap lenne.
A 19. század vége volt, egy poros észak-mexikói városban. Mariana két héttel korábban temette el férjét, Tomást, miután az egy járványban elhunyt. Mariana 28 éves volt, egy három hónapos fia volt, és egy olyan házban élt, amelyet a uzsorás még a gyászidőszak vége előtt vett át.
A polgármester, Don Laureano Salcedo, egy papírdarabot lengett.
– Az özvegy 40 pesóval tartozik. Szolgáltatásaira egy évre szerződnek a hitelezők kielégítése érdekében.
Szerződésnek hívták, de Mariana nem írt alá semmit. Amikor megpróbált lemenni a földszintre, két férfi elállta az útját. A bántalmazást fenyegetések és a függöny mögül figyelők hallgatása is fokozta.
Körülnézett a tömegben, sógorát, Juliánt keresve. Tomás rábízta a fizetési bizonylatokat, amíg beteg volt. Julián a polgármester mellett állt, kerülte a tekintetét.
– Mondd meg nekik, hogy Tomás fizetett – könyörgött Mariana.
„A bátyám sok problémát hagyott maga után. Nem várhatod el tőlem, hogy más feleségét és gyerekét eltartsam.”
Idegen. Így nevezte a saját testvére fiát.
Egyik licit a másikat követte. Amikor Don Laureano felemelte a kalapácsot, egy gesztenyebarna ló tört elő a bámészkodók között. Lovasa széles karimájú kalapot, sötét szakállt és kopott serape kalapot viselt. Mintha a fenyveserdő hangulatát hozta volna magával.
Egy zacskó érmét hagyott a kocsin.
—40 peso. Számold meg őket.
A polgármester elmosolyodott.
– Kinek a nevében kötünk szerződést?
—Senkitől. Kérem, adjon ki egy elismervényt a kifizetett tartozásról.
A mosoly eltűnt.
– Itt vannak a szokásaink.
– Akkor írd meg, hogy el akarsz adni egy nőt, aki nem egyezett bele. Odaviszem az újságot az ágyam mellé.
Don Laureano végignézett a jelenlévőkön. Végül megszámolta az érméket, és aláírta a nyugtát.
Az idegen átnyújtotta Marianának.
– Tartsd meg.
Még mindig remegett.
– Mit kérsz cserébe?
–Majd beszélek, ha messze leszek ezektől az emberektől. Gabriel Rivas vagyok.
Mariana még utoljára Juliánra nézett. A férfi már segített a polgármesternek leszedni az asztalt. Leszállt a kocsiról anélkül, hogy megfogta volna a kezét.
Gabriel felajánlotta, hogy elkíséri valakinek az otthonába, akiben megbízott. Senki sem volt ott. Az édesanyja meghalt, és egyetlen nagynénje több napnyi útra lakott Chihuahuában.
„Van egy faházam a hegyekben” – magyarázta. „Segítségre van szükségem, hogy átvészeljem a telet. Felajánlhatok neked munkát, ételt és menedéket. Ha ez nem felel meg neked, találunk más megoldást.”
Mariana a térre meredt. Aztán alvó fiára nézett.
– A gyerek velem jön.
– Ez nem volt kétséges.
Elmentek, mielőtt a polgármester újabb ürügyet találhatott volna a letartóztatására.
A kapaszkodás alatt Mariana alig szólt. A teherhordó öszvéren lovagolt, a csecsemőt szorosan a mellkasához szorítva; Gabriel a keskeny ösvényen sétált, a gyeplőt fogva. Ahogy leszállt az este, a serape-t a vállára helyezte anélkül, hogy a gyerekhez ért volna.
A faház egy patak mellett tűnt fel, sziklák és fenyőfák árnyékában. Volt ott egy karám, egy fészer és egy tető alatt tűzifa. Bent Mariana felfedezett egy asztalt, egy kályhát és egy egyszemélyes ágyat.
Mozdulatlanul maradt.
Gábriel megértette a félelmüket. Elővett egy szőnyeget a csomagtartóból, és kiterítette a tűzhely mellé.
– Te ott fogsz aludni. Én itt fogok.
Aztán kiment, hogy lepakolja az állatokat. Mariana megragadta az alkalmat, hogy megetesse a fiát. Amikor Gabriel visszatért, forró babot és tortillát hagyott az asztalon, majd leült egy jókora pórázt javítgatni.
Olyan sietséggel evett, hogy szégyellni kezdte magát.
– A fiam neve Mateo – mondta, miután befejezte. – Én pedig Mariana vagyok. Ne hívj „özvegynek”.
– Mariana – ismételte meg.
Ez az apró tiszteletadás majdnem sírásra késztette.
Gabriel elmagyarázta, hogy fát vág, vadászik és kerítéseket javít a hegyoldalakon lévő tanyákon. Szüksége volt valakire, aki kezeli az ellátást, amíg ő dolgozik. Amikor eljött a tavasz, elkísérte a nőt a csivavai útra, és 50 pesót fizetett neki azokra a hónapokra.
„A falutól származó 40-et nem vonják le” – tette hozzá.
– Most nem tudom visszaadni őket.
– Nem vádolom őket.
Mariana a párnája alá tette a nyugtát. Teljesen felöltözve feküdt le, és a férfi minden mozdulatát hallgatta a tűz mellett. Egy darabig eltartott, mire elaludt, de az éjszaka folyamán egyetlen kéz sem közeledett hozzá.
A következő napok nehéz megszokást hoztak. Mariana feljegyezte a liszt-, só- és babkészleteket egy jegyzetfüzetbe. Megtanulta, hogyan kell számon tartani, miközben segít Tomásnak az aratásban. Felfedezett egy szivárgást, szétválogatta a magokat tavaszra, és néhány üres zsákból pelenkát készített.
Gabriel megjavította a tetőt anélkül, hogy megkérdőjelezte volna az utasításaikat. Épített egy alacsony, sima szélű bölcsőt is, amelyet a tűzhelytől távol helyeztek el.
Amikor meglátta, Mariana végighúzta az ujjait a fán.
– Hol tanultad meg ezt csinálni?
– Az apámmal.
