Becsukták az ajtót és bereteszelték a reteszt. Addig folytatták a zajongást, amíg az árnyékok el nem tűntek a fenyőfák között.

Mariana észrevette, hogy remegnek a térdei.

Gábriel magához ölelte.

„Soha többé ne gondold, hogy egyedül kell megmentened minket” – mondta.

Mateo hangosan felnevetett, amikor meglátta a behorpadt edényt. Mindketten nevettek, még mindig félelemmel telve, és átölelték egymást az ajtóban.

Lassan jött az olvadás. Amikor Eusebio visszatért, idézést és néhány hírt hozott: Doña Remedios, a varrónő, átadta a bírónak a Tomás mellényében talált iratokat. Megpróbálta visszaadni őket Marianának a temetés után, de Julián biztosította, hogy Mariana elment néhány rokonával.

Eusebio elmondta neki az igazat.

A dokumentumok között fizetési bizonylatok és egy Marianának szóló levél is volt. A bíró szerette volna meghallgatni a véleményét, mielőtt döntene a házzal kapcsolatos követelésről.

Gabriel előkészítette a nyergeket. Elővett egy táskát is a megígért 50 pesóval.

Mariana órákon át nézte, ahogy a hevedereket ellenőrzi. Napokig csak utakról, ellátmányról és a Chihuahuában élő nagynénjéről beszélt.

Végül már nem bírta tovább.

– Azt akarod, hogy elmenjek?

Elhagyta a pórázt.

– Azt akarom, hogy választhassanak.

– Akkor mondd el nekem is, mit szeretnél.

Gábrielnek eltartott egy ideig, mire válaszolt.

„Maradhat. De joga van egy kevésbé kemény élethez. Mateónak iskolába kell járnia. Nem akarom, hogy valaha is azt higgye, azért tartottam itt, mert nem ismert más kiutat.”

Marianna leült mellé.

– Először visszaszerezzük, ami a fiamé. Aztán majd beszélünk az életünkről.

Lementek San Jacintóba a gyerekkel, a nyugtával és a jegyzetfüzettel, ahová Mariana feljegyezte az egyes dátumokat. A meghallgatást három nappal később tartották, a templom élén. Doña Remedios az ajtóban várt, zsebkendőt szorongatva.

–Bocsáss meg, lányom. Hittem Juliannak.

Marianna megölelte.

– Köszönjük, hogy megtartottátok, ami a miénk volt.

A bíró előtt Julián azt állította, hogy a testvére adta neki a házat. Bemutatott egy dokumentumot, amelyet betegsége alatt írt alá. Mariana kérte, hogy mutassa meg: felismerte az aláírást, de egy nedves foltot is, amelyre egy másik papírdarabról emlékezett.

„Tomas felhatalmazta a testvérét, hogy vegyen fel egy szállítmány kukoricát” – magyarázta. „Én írtam a felhatalmazást. Ezek a sorok a házról nem voltak benne.”

A mellényben talált bizonylatok azt is mutatták, hogy a követelt tartozások nagy részét már kifizették. A tanúvallomásra beidézett boltos felismerte a bélyegzőjét. Elismerte, hogy a polgármester utasította őt, hogy Tomás nevét tartsa rajta az adósok listáján.

A bíró ezután megkérdezte, ki volt szemtanúja az árverésnek. Gabriel felállt, de egy mosónő szólalt meg előtte. Aztán a kovács szólalt meg. Együtt utaztak tanúskodni, szégyellve a hallgatásukat a téren. Mariana anélkül hallgatta végig a beszámolójukat, hogy rájuk nézett volna. Amikor befejezték, így szólt:

–Lehet, hogy a következő nőnek senkije sem érkezik meg időben. Emlékezz erre, amikor hazamész.

Don Laureano megpróbálta Juliánt hibáztatni. Julián azzal vádolta, hogy megtartott néhányat Gabriel érméi közül.

A bíró felfüggesztette a ház eladását, elrendelte a dokumentumok kivizsgálását, és kikötötte, hogy mindkét fél felelősségre vonható a tetteiért. Az ingatlan végleges visszaadása időbe telne, de Mariana a holmijai védelmével és a nyugták másolatával távozhatott.

Kint kinyitotta Thomas levelét.

„Mariana: Julián majd beszedi a betakarítási pénzt. Ne felejts el elszámolást kérni tőle. A bizonylatok nálam vannak, mert nem akarom, hogy bármiben is hiányod legyen, ha az egészségem romlik. Bocsáss meg, hogy aggódva hagytalak. Amikor a fiunk kérdezősködik felőlem, mondd meg neki, hogy boldog voltam veled.”

Mariana egy lépcsőfokon ülve sírt. Gabriel mellette maradt, és Mateót tartotta, amíg Mariana fel nem tudott állni.

Hónapokkal később visszakapták a házat, és Juliánnak vissza kellett fizetnie az elrejtett pénzt. Mariana már döntött: kiadja a házat, és a keresetét a fia taníttatására fordítja.

Az első meghallgatásról hazafelé menet megálltak a Chihuahua felé vezető kereszteződésnél. Gabriel átnyújtotta neki az 50 pesót.

Megtartotta őket.

–Ezek a fizetésem. Magokat fogunk venni belőlük.

Felnézett.

-Minket?

„Vissza akarok jönni veled. A nagynénémet is szeretném meglátogatni, és hogy lemenjünk oda, amikor Mateónak orvosra lesz szüksége. Nem fogom az életemet bezárva tölteni a várostól való félelem miatt.”

Gábriel izgatottan bólintott.

– Megcsináljuk.

Marianna megfogta a kezét.

– És nem kell majd minden tavasszal azon tűnődnie, hogy még mindig maradni akarok-e. Megmondom neki.

A következő évben összeházasodtak. Felújítottak egy házat egy könnyebben megközelíthető domboldalon, és a faházat megtartották nyaranként. Ott ültettek egy almafát a bölcső mellé, amelyet Gabriel soha nem akart kidönteni.

Mariana elkezdte vezetni több ranch könyvelését. Az első keresetéből könyveket és egy kis asztalt vásárolt. Délutánonként betűket tanított a szomszédok gyerekeinek, miközben Gabriel a kerítést javította, ahol játszottak. Néha az ablakból hallgatta. Szerette nézni, ahogy Mariana rámutat egy szóra, és türelmesen vár, amíg egy gyereknek sikerül elolvasnia. A hang, amely addig remegett abban a kocsiban, most betöltötte a házat, ahol mindenki megszólalhatott.

Amikor Mateo megtanult járni, kivitte falovát az ajtóig, hogy megvárja Gabrielt. Egyik délután, amikor meglátta őt az ösvényen felfelé jönni, felemelte a karját.

-Apu!

Gabriel megállt. Marianára nézett, mintha engedélyt kérne, hogy elhiggye.

Könnyek között mosolygott.

Letette a szerszámait és felvette a gyereket. Mateo átkarolta a nyakát; Mariana odajött és megölelte mindkettőjüket.