Nem tett hozzá semmit. Azonban aznap este talált egy kis faragott virágot az egyik sarokban. Nem kellett volna a bölcső megtámasztásához; valaki már időt szakított rá, hogy széppé tegye.

Az első fagyok beálltával Gabriel megmutatta neki, mely ösvények biztonságosak, és hogyan ismerje fel a szél változásait. Mariana megtanította neki, hogyan kell atolét készíteni és gyümölcsöt tartósítani. Apránként elkezdtek beszélgetni vacsora közben.

Egyik délután Mateo abbahagyta a sírást, amikor Gabriel felvette. A férfi óvatosan, ügyetlenül tartotta. A baba a kezét az ujja köré fonta.

Gábriel lehajtotta a fejét, és sokáig így is maradt.

„Voltak neki gyerekei?” – kérdezte Mariana.

–Egy lány. Izabella.

Várt.

– A feleségem a szülés után meghalt. Isabel hat hónapig élt. Messze dolgoztam, amikor megbetegedett.

Mariana ekkor megértette, miért kel fel minden este, hogy ellenőrizze Mateo lélegzését.

– Nem tudhatta – mondta.

– Ezt mondják nekem.

– Tomás is meghalt. Még mindig azon gondolkodom, mi történt volna, ha hamarabb segítséget kérek.

Gabriel ránézett. Most először egyiküknek sem kellett magyarázkodnia a hallgatása miatt.

Októberben egy Eusebio nevű öszvérhajcsár érkezett liszttel és nyugtalanító hírekkel. Julián bejelentette, hogy Mariana egy idegen kezében hagyta a gyermeket. Don Laureano viszont azt állította, hogy a nyugta csak a tartozás egy részét fedezte.

„El akarják adni a házadat” – mondta Eusebio. „De hiányzik az aláírásuk, hogy rendbe tegyék a papírokat.”

Mariana elővette a nyugtát.

– Itt azt írja, hogy „teljes mértékben kifizetve”.

– Ezért találnak ki valami mást.

Gabriel azt javasolta, hogy küldjenek egy kérést a szervezet vezetőjének. Mariana felírta a tanúk nevét és leírta az árverést. Eusebio megígérte, hogy kézbesíti a kérelmet, amint befejezi a körútját.

Mielőtt elment, hagyott egy megjegyzést, amit Mariana nem tudott elfelejteni.

– A falusi varrónő vigyáz a bútoraidra. Azt mondja, Tomás megkérte, hogy vigyen vissza neked valamit.

Azon az estén Marianának eszébe jutott a mellény, amit a férje a betegsége alatt viselt. Elküldte megjavítani, mielőtt meghalt. Julián soha nem akarta felvenni.

Most először gyanította, hogy a nyugták nem vesztek el.

Egy héttel később Gabriel kiment, hogy ellenőrizze a csapdáit és húst gyűjtsön az ellátmányhoz. Az ég kitisztult. Délre felhők borították a csúcsokat; délutánra a hó eltüntette a nyomokat.

Mariana felkapcsolta az ablak melletti lámpát. Meleg vizet készített, és száraz ruhákat tett a kandalló mellé. Valahányszor a szél megzörgette az ajtót, azt hitte, hogy a férfi lépteit hallja.

Leszállt az éj. Gábriel nem tért vissza.

Mariana letette Mateót a kiságyba, és épphogy kinyitotta az ajtót. A lámpa megvilágított egy alakot, aki a járóka mellett feküdt a földön.

Egy kötelet kötött a dereka köré, a másik végét a belső oszlophoz rögzítette, és kimászott. Gabriel eszméleténél volt, de nem tudott az egyik lábára támaszkodni. Megcsúszott a sziklákon.

– Hagyd itt a terhet! – kiáltotta rá.

– Hetekig tartó kaja.

Mariana elvágta a szíjat, ami a zsákhoz rögzítette.

– És élned kell, hogy megegyed.

Gabriel a kötélre és a lányra támaszkodva elérte a küszöböt. Bementek. Mateo sírt, és ez a hang arra késztette őket, hogy siessenek a meleg felé.

Mariana levette a vizes kabátját, betakarta, és egy meleg csészét tett a kezébe. Aztán kimerülten leült a földre.

– Azt hittem, nem jövök vissza – vallotta be.

Gabriel kinyújtotta a kezét, de várt. A lány elfogadta.

– Visszajöttem.

-Ezúttal.

Nem ígérte meg, hogy meghódítja a hegyet. Azt ígérte, hogy figyelmeztet, mielőtt elindul, és otthagyja a rakományt, ha az élete veszélyben van.

A lábadozás alatt Mariana rövid kiruccanásokat tett a fészerhez és a patakhoz. Gabriel a tűz mellett vigyázott és szórakoztatta a gyereket. Rájöttek, hogy a házimunka megzavarása nélkül is válthatnak a feladataik között.

Egyik este Mariana rajtakapta, amint a szőnyeget nézi.

– Fáj a háta – mondta.

– Majd elmúlik.

Odahúzott egy széket, és leült vele szemben.

– Nem kell színlelned velem szemben.

Gabriel a kezéhez súrolta. Mariana félelmet érzett, de ez másfajta félelem volt: a félelem attól, hogy újra szeretni fog, és hogy van mit veszítenie. Odahajolt, és lassan megcsókolta.

Aztán a homlokát az övéhez támasztotta.

– Nem azért csinálom, amiért ő fizetett.

-Tudom.

A kötelék télen egyre szorosabbá vált, tűzifa miatti viták, váratlan nevetés és az alvásképtelen éjszakák közepette. Mariana folyton Tomásról beszélt. Gabriel hallgatta, és egy nap faragott egy kis dobozt, amibe Mateo első férjének portréját helyezte.

– Matthew-nak tudnia kell róla – mondta.

A mellkasához szorította a dobozt.

Februárban néhány farkas jött le az istállóhoz, mert a tárolt hús odacsábította őket. A ló nyeríteni kezdett, dörömbölve a karámon. Gabriel kiment, hogy becsukja az istálló ajtaját, mielőtt az állatok bejutnának.

Az ablakból Mariana látta, hogy az egyikük elállja az útját. Egy másik hátulról közeledett.

Biztonságosan elhelyezte Mateót a kiságyba, felvette a patakból csengőt, és kinyitotta az ajtót. Megrázta, miközben egy merőkanállal ütögette az edényt. Gabriel kihasználta a zűrzavart, és a veranda felé hátrált.

Egy farkas közeledett. Mariana felemelt egy fáklyát a kint lévő parázstartóról, és az ajtóban állva meglengette. Az állat annyira hátrált, hogy Gabriel be tudjon menni.